— Se pénzed, se rangod, se egy filléred sincs, mégis úgy beszélsz, mintha te vetted volna ezt a lakást, és te tartanál el bennünket! — csattant fel Erzsébet.
A mondat végén elégedetten húzta ki magát, és észre sem vette, hogy pontosan arra a pontra lépett rá, ahol már régóta feszült egy rozsdás szög. Arra, amelyre végül mindketten rá fognak ülni.
Levettem a sálamat, gondosan összehajtottam, és a komódra tettem. Furcsa könnyebbség áradt szét bennem. Nem úgy éreztem, hogy most robban ki a botrány — inkább mintha valami végre lezárulna. Olyan volt, mintha nem hazaérkeztem volna, hanem egy rendelőbe, ahol az orvos mindjárt kimondja a régóta sejthető diagnózist.
— Tudják mit? — szólaltam meg nyugodtan. — Igazuk van. Ideje tisztázni pár félreértést.
— Miféle félreértést? — húzta el a száját Erzsébet. — És ezt a hangnemet felejtsd el. Nem a kolléganőd vagyok.
— Az biztos — feleltem halkan. — Néha igazán meghallgathatná magát kívülről.
— Katalin — lépett közelebb Gábor végre —, elég legyen. Kérj bocsánatot anyától, és zárjuk le. Éhes vagyok.
Felé fordultam.
— Komolyan beszélsz? Én kérjek bocsánatot? Miért is pontosan? Mert nem repesek az örömtől, amikor senkinek neveznek? Vagy azért, mert a saját lakásomban nem szívesen látok valakit, aki a szekrényeimben turkál?
Erzsébet arca vörösre váltott.
— A te lakásodban? Mégis miről beszélsz?
— Pontosan arról, amit hallott.
— Katalin, hagyd ezt abba — csattant fel Gábor ingerülten. — Ne rendezz jelenetet. Szolgálati lakásban élünk, ezt már ezerszer megbeszéltük.
Ránéztem, és abban a pillanatban világossá vált, mennyire belakta már a saját meséjét. Öt éve érkezett hozzám egy rogyadozó bőrönddel, két pólóval, egy szerszámosládával és egy autóhitel terhével. Most pedig itt állt az előszobában, és olyan magától értetődően mondta, hogy „mi itt lakunk”, mintha a neve arany betűkkel szerepelne az összes iraton.
— Nem, Gábor — mondtam csendesen. — Te élsz egy kitalált történetben. Abban, ahol te vagy a házigazda, az édesanyád az ellenőr, én pedig csak ideiglenes lakó. De ma este változik valami.
Leemeltem a táskámat a vállamról, kihúztam a cipzárt, és elővettem a kék műanyag mappát. Délután vettem ki az irodai széfemből. Akkor még magam sem tudtam, miért. Talán mert a kimerültség néha előrelátóbb az embernél.
— Az meg micsoda? — kérdezte gyanakodva Erzsébet.
— Papírok. Azok, amiket állítólag egész nap ide-oda tologatok.
— Tedd el ezt a cirkuszt.
— Most kezdődik az előadás legérdekesebb része.
Kinyitottam a mappát, és a lapokat Erzsébet felé nyújtottam.
— Olvassa csak el. A szemüvege ott lóg a nyakában.
Szinte kitépte a kezemből, mintha hazugságon akarna rajtakapni. Gábor fölé hajolt, hogy ő is lássa. Pár másodpercig néma csend volt. Aztán Erzsébet újra és újra végigfutotta a sorokat, végül a pecsétnél és az aláírásnál állapodott meg a tekintete.
— Ez… ez micsoda? — kérdezte már egészen más hangon. Nem élesen, nem diadalmasan. Inkább zavartan.
— Tulajdoni lap és a régi ajándékozási szerződés másolata — válaszoltam. — A lakás 2018 óta az én nevemen van. A nagymamám íratta rám, három évvel az esküvő előtt.
Olyan csend telepedett ránk, hogy a fürdőszobából áthallatszott a csöpögő csap hangja.
— Várj egy percet — szólalt meg Gábor. — Te azt mondtad… azt mondtad, hogy ez valami régi, munkahelyi juttatás. Hogy papíron bonyolult, archív ügy… hogy nem a tied.
— Annyit mondtam, amennyit biztonságosnak éreztem — feleltem. — És úgy tűnik, jól tettem.
— Tehát hazudtál a férjednek? — suttogta Erzsébet.
— Inkább felmértem a határokat — javítottam ki. — És mostanra pontos képet kaptam. Amint azt hitték, hogy a lakás gazdátlan, mindketten villámgyorsan birtokba vették. Ön kulccsal, tanácsokkal és kiabálással az előszobámban. Ő pedig azzal a természetességgel, hogy eszik, alszik, utasítgat, és egyetlen kérdést sem tesz fel.
— Hogy merészelsz így beszélni a fiamról! — csattant fel Erzsébet. — Ő férfi! Ebben a házban ő…
— Mit csinált ebben a házban? — vágtam közbe. — Kicserélt pár izzót? Vett egy fürdőszobaszőnyeget? Vagy háromszor megígérte, hogy megjavítja a gardróbszekrényt, aztán inkább elvitte a fizetése felét a szervizbe, mert az autóban megint „valami kopog”?
Gábor arca elsápadt, ajka szürkés lett.
— Ez már túlzás, Katalin. Mi egy család vagyunk.
— Család? — ismételtem meg halkan. — Család az lett volna, ha egyszer is azt mondod az édesanyádnak: „Elég.” Nem azt, hogy „mama, hallják a szomszédok”, hanem azt, hogy „ne beszélj így vele”. De te mindig hallgattál, mintha ez lenne a rendje.
— Mert te is provokálsz! — tört ki belőle. — Mindig savanyú az arcod, soha semmi nem jó! Anya segíteni akar, törődik velünk, te meg…
— Segít? — felnevettem, de a hangom inkább fáradt volt, mint vidám. — Így hívják most? Bejön kopogás nélkül, átrendezi a hűtőt, közli, hogy a levesem moslék, átpakolja a ruháimat, kidobja a kedvenc bögrémet, mert szerinte ronda, majd két órán át magyarázza, hogy nem vagyok elég jó a fiához. Ez a segítség?
— Én csak nevelni próbáltalak! — kiáltotta Erzsébet.
— Nem nevelt — mondtam nyugodtan. — Ön csak keresett valakit, akin érezheti a fölényét. És talált is. De ennek most vége.
Úgy nézett rám, mintha arcul ütöttem volna.
— Mire akarsz kilyukadni?
— Egyszerű dologról van szó — feleltem, és visszavettem tőle az iratokat, majd gondosan összerendeztem a lapokat a mappában.