— Egy nagyon egyszerű dologról — feleltem higgadtan, miközben kivettem a kezéből az iratokat, eligazítottam a lapokat, majd határozott mozdulattal lezártam a mappát. — Jelenleg az én lakásomban tartózkodnak. Maga, Erzsébet, itt vendég. Ráadásul nem kívánt vendég. Te pedig, Gábor, csupán ideiglenes lakó voltál. Ennek az ideiglenes állapotnak most vége.
Erzsébet arca megfeszült.
— Te most ki akarsz minket tenni?
— Magát azonnal. Őt legfeljebb egy órán belül.
— Meghibbantál!
— Épp ellenkezőleg — ráztam meg a fejem. — Öt év után először érzem úgy, hogy tisztán látok.
Gábor egy lépéssel közelebb jött. Már nem a bizonytalan férj állt előttem, hanem a sértett, dühös férfi.
— Katalin, ezt ne csináld. Túlfeszíted a húrt. Most fel vagy zaklatva. Leülünk, megbeszéljük. Anya elmegy, én maradok. Lehiggadsz, és minden rendeződik.
— Nem — mondtam újra, változatlan hangon. — Te is elmész.
— Este hova menjek?
— Anyádhoz. Hiszen ő mindig hangsúlyozza, hogy te vagy a család támasza, az igazi kenyérkereső. Itt az alkalom, hogy ezt a gyakorlatban is bizonyítsátok.
— Ehhez nincs jogod! — csattant fel Erzsébet. — A férjed! Törvényes házastárs! Itt vannak a holmijai!
— A személyes tárgyak nem jelentenek tulajdonjogot — feleltem. — Ha szeretné, még a paragrafust is idézem.
— Te számító, aljas nő! — sziszegte. — Csendben ültél, figyeltél, kivártál! Egy rendes asszony nem így viselkedik!
— Egy rendes asszonynak nem túlélő üzemmódban kellene élnie a saját otthonában — válaszoltam. — Én voltam túl sokáig indokolatlanul türelmes.
Gábor az arcába temette a kezét, majd ingerülten felcsattant:
— Elég ebből a színjátékból! Jó, a lakás a tiéd. És? A férjed vagyok. Öt éve együtt élünk. Ez család. Közös élet, közös vagyon, közös háztartás…
— Közös háztartás — bólintottam. — Főleg amikor cipekedni kellett, számlákat fizetni vagy hallgatni. De amint tulajdonról van szó, hirtelen előkerül a „mi, mint család”. Kényelmes érvelés.
— Szándékosan kiforgatod a szavaimat! — emelte fel a hangját. — Ráadásul én is költöttem erre a lakásra!
— Mennyit? — néztem rá egyenesen. — Mondj egy konkrét összeget. A lábtörlőn, két csaptelepen és a nagy szavakon kívül mennyit?
Elhallgatott. Erzsébet azonnal átvette a szót:
— Nem tartozunk neked elszámolással! A fiam rendesen élt melletted, te meg kihasználtad! A legszebb éveit pazarolta rád!
— A legszebb éveit? — kérdeztem halkan. — Erzsébet, az ön fia az elmúlt öt évben egy dolgot sajátított el igazán: hogyan maradjon kényelmesen csendben. Ez képesség, de nem éppen dicsőség.
— Katalin — szólt Gábor most már jóval halkabban —, ne tedd ezt. Beszéljünk kettesben. Anya nélkül. Megértettem.
— Nem értetted meg — ráztam meg a fejem. — Csak megijedtél. A kettő nem ugyanaz.
— Akkor mit akarsz?
— Azt, hogy kilépjetek azon az ajtón.
— És ha nem? — nézett rám makacsul.
Szó nélkül elővettem a telefonomat, feloldottam, és megnyitottam a körzeti megbízott számát. Nem készültem hívni senkit. De Gábor arcáról láttam, hogy azonnal komolyan vette.
— Te ezt most tényleg…? — suttogta.
— Nem. Csak most először nem foglak benneteket könyörögve kérni arra, hogy viselkedjetek normálisan.
Erzsébet sistergett, mint a túlforrósodott víz.
— Gábor, pakolj! Ne alázd meg magad előtte. Ha nem megy szépen, majd másképp lesz. Még vissza fog könyörögni. Még rájön, mit veszített.
— Természetesen — feleltem nyugodtan. — Főleg miután a fiókból kiveszem a pótkulcsot, és lecserélem a zárakat.
Az arca megrándult.
— Miféle pótkulcs?
— Az, amit „csak a nyaralás idejére” kaptak, és valahogy végleg maguknál maradt. Régóta tudtam róla. Csak kíváncsi voltam, meddig mennek el fék nélkül.
— Te figyeltél engem?
— Maga pedig kopogás nélkül járt be az otthonomba.
Gábor közben beviharzott a hálóba, feltépte a szekrényajtót. Utána indultam, de a küszöbnél megálltam.
— Egy órád van — mondtam. — És mindent vigyél, ami a tiéd. Utólag nem küldözgetek semmit.
— Ne aggódj, elviszem — mordult fel, miközben kapkodva gyömöszölte a táskába a pólókat, zoknikat, töltőket. — Azt hiszed, megijesztesz? Majd meglátjuk, hogy boldogulsz itt egyedül.
— Biztosan harmonikusabban, mint kórusban veletek.
Megfordult.
— Soha nem bíztál bennem.
— Nem, Gábor. Végig abban bíztam, hogy tévedek veled kapcsolatban.
Ez jobban talált, mintha kiabáltam volna. Elhallgatott.
Erzsébet a folyosón állt. Már nem rikácsolt, de a szája széle remegett — nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy elveszítette az irányítást. Az a fajta ember, aki a hangerejével uralkodik, különösen kiszolgáltatottnak tűnik, amikor egy hivatalos papír és egy bezáruló ajtó áll vele szemben.
— Jegyezd meg — szólalt meg végül —, az ilyen nők csúnyán végzik. Egyedül maradsz. Senkinek sem fogsz kelleni.
Ránéztem, és hirtelen világos lett: nem engem akar megijeszteni. A saját történetét mondja. A legmélyebb félelmét. Feleslegessé válni. Megöregedni. Egyedül maradni. Olyanná válni, akit nem választanak, csak eltűrnek. Ezért tört be mindig mások terébe — mintha bizonyítania kellene, hogy nélküle nem működik semmi.
— Lehet — feleltem csendesen. — De még az is jobb, mint nap mint nap összemenni azok mellett, akik mellett önmagam árnyéka leszek.
Gábor kilépett a szobából, vállán táska, kezében hátizsák. Dühös volt, de a haragja már gyűröttnek tűnt — mint aki nem számított rá, hogy a megszokott élete húsz perc alatt véget érhet az előszobában.
— A többi cuccomért még visszajövök — vetette oda.
— Nem — válaszoltam. — Vagy most viszel el mindent, vagy később külön megbeszéljük a feltételeit.