— Néztél már tükörbe mostanában? Mondd meg, kinek kellenél te így? Se pénz, se haszon, ész meg végképp semmi, az arcod viszont akkora, mintha legalább miniszter lennél! — Erzsébet hangja élesen csengett végig a szűk előszobán, mintha nem is veszekedne, hanem kalapáccsal akarná áttörni a falakat.
— Ne kiabáljon, kérem — feleltem, miközben még a kabátomat sem vettem le. — Tíz perce estem be a munkából. Reggel óta öt sürgős ügy, két ordítozás az osztályon, a busz pedig lerobbant a híd közepén. Hadd húzzam le legalább a csizmámat anélkül, hogy előadást tartana.
— Csizmát lehúzni! — horkant fel, és megigazította vállán a fényes táskáját. Úgy mért végig, mintha szándékosan hemperegtem volna sárban, csak hogy bosszantsam. — Inkább azt mondd meg, mióta kell nekem ebben a lakásban engedélyt kérnem?
Gábor a konyhaajtóban ácsorgott, kifakult szürke pólóban, melegítőnadrágban, zsebre dugott kézzel. Olyan képet vágott, mintha az időjárásról folyna a diskurzus. Csak a tekintete árulkodott: hol az anyjára sandított, hol a padlót nézte, majd el valahová mellettem.
— Anya, hagyd már — mondta erőtlenül. — Ne a küszöbön kezdd.
— Akkor mikor? A temetőben? — csattant fel azonnal. — Vagy amikor ez a nő teljesen kiszorít minket a lakásból? Nézz rá! Úgy jár-kel, mintha övé lenne a világ. Ha egy szót szólok, olyan arcot vág, mintha mi koldulnánk nála.
Lassan letettem a táskámat a komódra. A fáradtság belülről hömpölygött fel, nehéz, émelyítő hullámként. Percre pontosan ismertem már ezt a forgatókönyvet. Először jön valami apró háztartási kifogás. Aztán a pénz. Utána a külsőm, a korom, a természetem, a családi hátterem. Gábor közben díszletnek áll. Én hallgatok. Éjszaka pedig heves szívveréssel bámulom a plafont.
Öt év. Öt esztendeje ugyanaz a jelenet, legfeljebb az évszak és az élelmiszerárak változnak.
— Most épp mi a probléma? — kérdeztem. — Kevés só került a levesbe? Rosszul lógnak a törölközők? Vagy megint nem megfelelő hangsúllyal köszöntem?
— Még gúnyolódsz is? — lépett közelebb. — Én csak az igazat mondom. A fiam a hátán visz mindent, te meg csak fintorogsz. Papírokat tologatsz, poros iratok közt ülsz, aztán hazajössz, mintha te lennél a család eltartója.
— Anya, elég — morogta Gábor.
— Mi az, hogy elég? Nem igaz? — fordult felé egész testével. — A rezsi magától fizetődik? Az étel magától terem a hűtőben? Az autó tankja magától telik meg?
Elmosolyodtam, keserűen. Az autó. A szent tehén. Gábor hitelből vett külföldi kocsija, amit úgy imádott, mintha ereklye volna. Miatta vállalt pluszmunkát, miatta halogatta a felújítást, miatta sóhajtozott, hogy „nehéz idők járnak”. Azt viszont sosem vette észre, ha elfogyott a mosópor, a vécépapír, az olaj vagy a gyógyszer, ha csöpögött a konyhai csap. Az áramszámla ráadásul az én nevemre érkezett, és valahogy mindig én fizettem be.
— A rezsi — ismételtem meg. — És az élelmiszer. A tisztítószerek. Az internet. És a fiuk, aki idén már harmadszor ígéri meg, hogy vesz magának téli bakancsot, de helyette megint „halaszthatatlan” autójavításra költ.
— Ne turkálj más pénztárcájában! — sikította Erzsébet.
— Máséban? — néztem rá végre egyenesen. — Ezek szerint az nem az én pénzem? Akkor hadd kérdezzem meg: ki vásárol három éve folyamatosan? Ki fizette a mosógép szerelőjét? Ki rendelte az új hűtőt, amikor a régi végleg feladta? Ki állta az ajtók beszerelését, miután a fia annyit mondott: „Majd egyszer”?
— Hazudsz! — csapott rá a komódra. — Gábor mindent elintéz! Mindent! Te meg rácsimpaszkodtál, mint egy pióca! Még a természeted is elviselhetetlen! Ugyan ki kellettél volna neki? Mivel érkeztél ide? Egyetlen bőrönddel! Se család, se hozomány! Ő emelt fel!
— Anya, halkabban — szólt közbe Gábor, de nem miattam. Nem azért, hogy megvédjen. Csak úgy, mint amikor valaki túl hangosan veszekszik a lépcsőházban. — Meghallják a szomszédok.
Valami jéghideg kattant bennem.
Nem azt mondta: „Anya, ezt nem tűröm.”
Nem azt: „Ne beszélj így a feleségemmel.”
Nem azt: „Nincs igazad.”
Csak annyit: „Meghallják.”
Tehát a gond nem az, hogy a saját otthonomban porig aláznak, hanem az, hogy ennek tanúja lehet valaki.
— Lenyűgöző — jegyeztem meg halkan. — Mintaférj.
— Ne kezdd, Kata — sóhajtott Gábor, mintha én robbantottam volna ki a jelenetet. — Mindent túlreagálsz. Anya nyers volt, de a lényeg…
— A lényeg? — kérdeztem nyugodtan. — Hallgatlak. Mi a lényeg ma este?
Megvonta a vállát, mint egy felelő felelés előtt álló diák.
— Az, hogy mostanában úgy viselkedsz, mintha mindenkinek tartoznia kellene neked. Visszaszólsz. Anyával tiszteletlen vagy. Folyton elégedetlen. Amikor hazaérek, olyan az arcod, mintha temetésről jönnél.
— Talán azért — bólintottam —, mert hatkor kelek, átvágok a fél városon, végigdolgozom a napot, bevásárolok, majd hazajövök, hogy meghallgassam, mennyire értéktelen vagyok a családotok szerint. Ettől kevesen ragyognak, hidd el.
— Hallod, Gábor? — kapta fel azonnal Erzsébet. — Még téged is hibáztat! Nézd csak meg őt.