…egy férfi alakját. Nehéz volt felismerni benne a régi Gábort. A kabátja viseltesen lógott rajta, a háta meggörnyedt, mintha éveket öregedett volna pár hónap alatt. A buszmegálló felé tartott komótosan. Az autóját még februárban elvitték a tartozásai miatt – azóta gyalog járt mindenhova.
Az Irkutszki úti üzleti központ helyén már csak törmelék hevert. Két héttel korábban markológépek lepték el a területet. Gábor kétségbeesetten próbált a gépek elé állni, „jogtalanságot” kiabált, de a végrehajtók gyorsan félreállították. A bontás költségeit természetesen ráterhelték. Még ez is.
Aznap éjjel Balázs csak forgolódott mellettem. Hallottam, ahogy sóhajtozik, a takaró alatt idegesen mocorog. Hajnal felé halkan megszólalt:
— Tudod, Anna… sajnálom őt. Mégiscsak a testvérem.
A plafon sötétjét bámultam.
— Én is sajnáltam — feleltem csendesen. — Addig, amíg bele nem rúgott a kutyába. Érted, Balázs? Aki azt bántja, aki nem tud visszaütni, az előbb-utóbb azt is megüti, aki mellette áll. Csak te hasznos voltál neki. Nóra nem.
Nem válaszolt. A csendje többet mondott minden szónál. Talán most először gondolta végig igazán.
Este sétálni indultunk. Nóra lassan lépdelt, a bal mellső lábára még mindig óvatosan nehezedett – a régi sérülés és az a rúgás nem múlt el nyomtalanul. Mégis békés volt. Orrát a tavaszi levegőbe emelte, hunyorogva szívta be az olvadó föld és a nedves aszfalt illatát.
A lépcsőház előtt Gábor állt.
Három hete nem láttam. Lefogyott, az arca beesett, a tekintete tompán ült a szemgödrében. Nyilván ránk várt.
— Megjöttetek? — kérdezte rekedten.
Balázs ösztönösen elém lépett.
— Gábor, mit keresel itt? Az irodai balhé után megtiltották, hogy a közelünkbe gyere.
Gábor rá sem nézett. Engem figyelt. A szemében már nem lobogott harag, csak kimerült üresség.
— Nyertél, Anna — mondta fáradtan. — Ma aláírtam a csődpapírokat. A lakást árverésre tették. Hazaköltözöm anyánkhoz, a faluba.
Hallgattam. Erre nincs paragrafus. A földhivatali törvények nem ismerik a részvét fogalmát.
— Egy dolgot nem értek — lépett közelebb. Balázs megfeszült. — Megérte? Egy dög miatt? Ennyire hideg vagy?
Végigmértem: a kopott kabátot, a remegő ujjakat.
— Nem a kutyáról szólt, Gábor — válaszoltam nyugodtan. — Nóra csak jelzés volt. Azt hitted, rád nem vonatkoznak a szabályok. Hogy el lehet foglalni telkeket, át lehet lépni határokat, és bele lehet rúgni abba, aki gyengébb. Én csak emlékeztettelek rá, hogy minden területnek vannak határai. Az emberi tűrésnek is.
Gábor Nórára pillantott. A kutya a lábamhoz simult, súlyát nekem támasztva. Nem morgott. Nem is figyelte igazán. Számára Gábor abban a pillanatban szűnt meg létezni, amikor elvette a lábát a bordáiról.
— Egy szemét vagy, Anna — ismételte halkan. — Mérnöki pontosságú szemét.
Nem volt benne indulat, inkább beletörődés. Megfordult, és nehéz léptekkel elindult a nedves járdán. Szinte vonszolta a lábát.
— Menjünk fel — szóltam Balázsnak. — Későre jár.
A lift zúgva indult. Otthon első dolgom volt lecsatolni Nóra nyakörvét. A rézcsat meleg volt a bundájától. A fogas fölötti polcra tettem.
A telefonom rezdült. A munkahelyi csoportban Márk küldött képet: az Irkutszki úti telek teljesen sík volt már, kaviccsal felszórva. A közepén vadonatúj, kék oszlop állt, rajta tábla: „Védett övezet. Építkezés tilos.”
Elsötétítettem a kijelzőt.
A konyhából vízforraló sustorgása hallatszott. Balázs csészéket pakolt.
— Anna, kérsz cukrot? — kiáltott át.
— Nem kérek — feleltem.
Leültem a nappali szőnyegére Nóra mellé. A fejét az ölembe hajtotta. Egyenletesen lélegzett, lassan, nyugodtan. A falióra halk ketyegése betöltötte a lakást, mérte az új életünk perceit — egy csendesebb időszakét, ahol nincs helye idegen cipőknek és üres fenyegetéseknek.
Behunytam a szemem.
Beérkező összeg: nulla forint.
Egyenleg: nyugalom.
Nóra álmában halkan szusszant. Megigazítottam alatta a takarót.