Gábor ököllel csapott az asztalra, a csattanás úgy visszhangzott a falak között, hogy Nóra ijedten összerezzent a sarokban.
— Nem érdekel semmiféle szakvélemény! — ordította. — Nyolcmillió forint hitel van a nyakamon! A gépeket már megvettem! Két hét múlva nyitás! Anna, felfogod, hogy ebből bontási határozat lesz? Lebontatják a homlokzatot!
— Nem csak a homlokzatot — válaszoltam halkan. — Az egész épület egyetlen közös alapra készült. Ha az alap sérti a védőtávolságot, akkor az egész szerkezet szabálytalan. A kollektor védelmi sávjában álló alapozás nem orvosolható hiba. Az egész objektum bontandó.
Olyan csend telepedett a szobára, mintha kiszívták volna belőle a levegőt. A falióra egyenletes kattogása és Gábor zihálása töltötte meg a teret.
— Te… te tudtál erről? — szűkült össze a szeme. — Ott dolgozol. Miért nem szóltál, amikor még csak a kerítést húztam fel?
Ránéztem. Bevillant a terasz képe. Nóra fájdalmas nyüszítése a sportcipője alatt. A félvállról odavetett „fogd be a dögöt”.
— Te mondtad, Gábor — feleltem nyugodtan. — Hogy mindent elintéztél „csendben”, és az önkormányzatnál mindenki a te embered. Azt hittem, értesz hozzá. Miért avatkoztam volna bele kéretlen tanácsokkal?
— Te szemét… — sziszegte.
Balázs összerezzent.
— Gábor, azonnal fejezd be! Ő a feleségem!
— A feleséged tönkretett! — kiabálta Gábor. — Tudta, és hallgatott! Megvárta, amíg felépítem, amíg eladósodom!
Felém lépett, a karja lendült, mintha lökni vagy ütni akarna. Abban a pillanatban Nóra, aki az utóbbi években alig bírt felállni a fekhelyéről, közénk állt. Nem morgott. Nem kapott. Csak megfeszült testtel, kivillant sárgás agyaraival olyan mély, fenyegető hangot hallatott, hogy Gábor hátratántorodott.
— Menj el — mondtam higgadtan. — A jegyzőkönyv már a rendszerben van. Nem lehet visszavonni. Három napon belül jön a bírósági végzés.
— Tönkreteszlek — köpte oda, miközben felkapta a kabátját. — Elmegyek minden főnöködhöz. Kirúgatlak, és sehol nem kapsz többé állást!
Az ajtó úgy csapódott be mögötte, hogy beleremegtek az ablakok. Balázs lerogyott a kanapéra, arcát a kezébe temette.
— Anna… tényleg tudtad?
Mellé léptem, a vállára tettem a kezem.
— Mérnök vagyok, nem jósnő. Volt egy terve, amit valaki más hagyott jóvá, valószínűleg nem tiszta úton. Én csak azt vizsgáltam, megfelel-e a jogszabályoknak. Azóta bűn, ha valaki a munkáját végzi?
Nem felelt azonnal. Tudta, hogy igazam van, de mindig megrettent a bátyjától.
Bennem viszont furcsa könnyűség jelent meg. A földhivatali térképeken nincsenek érzelmek — csak határvonalak. Piros, zöld és fekete jelölések. Gábor mindegyiket átlépte.
A következő hetek könyörtelen jogi darálóvá váltak. Perelt, fellebbezett, ügyvédet fogadott — azt a típust, aki állítólag „mindent elintéz”. De a nagy nyomású gyűjtővezeték hivatalos térképeivel nem lehet alkudozni. A vízmű hajthatatlan maradt: egy esetleges meghibásodás két teljes lakónegyed vízellátását sodorná veszélybe. Egyetlen autómosó kedvéért senki nem vállalt kockázatot.
Amint a bank értesült a bontási kötelezésről, azonnal felmondta a szerződést, és egy összegben követelte a tartozást. Gábor új Teslája, az üzlet miatt jelzáloggal terhelt lakása — minden zárolás alá került.
Telefonált Balázsnak. Könyörgött. Sírt.
— Testvér, segíts! Az utcára kerülök! A végrehajtók már keresnek!
Balázs rám nézett. Én lassan megráztam a fejem.
— Nincs ennyi pénzünk. Te is tudod.
Láttam, ahogy darabokra hullik benne az a fölényes magabiztosság, amit éveken át viselt. A rikító cipői kifakultak, sárosnak és elhasználtnak tűntek. Öt hónap alatt elveszített mindent, amit hangoskodással és kiskapukkal szerzett.
Március végén Miskolcot korai olvadás lepte el. A latyakos hó összeroskadt, előbújt alóla a szemét és a fagyott, szürke föld. Az irodám ablakánál álltam, és néztem, ahogy az utcán lassan halad egy ismerős alak.