A következő ütés már nem indulatból jött, inkább a lendület vitte tovább. A számra csapódott. Éles volt és gyors, mintha egy ajtót vágtak volna be előttem.
Lecsúsztam a fal mentén a padlóra. A szemem előtt elmosódott a tapéta halvány, indás mintája – azt is én választottam ki évekkel ezelőtt, én ragasztottam fel, én fizettem ki a felújítást, abban a hitben, hogy otthont építek. Családi fészket. Most szinte nevetségesnek tűnt.
— Gábor! — sikoltott fel az egyik nő vendég.
— Maradj csendben — vetette oda a férjem.
Mónika fel sem pattant a helyéről. Csak összepréselte az ajkát, elégedett arccal, mintha beigazolódott volna egy régi állítása.
— Ideje volt már — jegyezte meg halkan, de a csöndben úgy szólt, mintha hangosítón keresztül mondta volna. — Túlságosan elbízta magát.
A földről néztem fel rájuk. A vendégekre. A férjemre. Az anyjára. A hidegtálra, amelyen a zsíros szeletek megcsillantak a lámpafényben. Egy lecsöppent szószfoltra az abroszon. A saját kezemre. Nem sírtam. Talán ez bosszantotta őket a legjobban.
Gábor zihált.
— Állj fel, és menj, mosakodj meg — mondta. — És ne rendezz jelenetet. Érted? Vendégek vannak.
A komód szélébe kapaszkodva felálltam.
— Természetesen — feleltem meglepően nyugodtan.
— A meleg ételt se felejtsd el kihozni! — kiáltotta utánam. — Nem azért jöttek ide a férfiak, hogy a hisztidet hallgassák.
— Új szalvétát is hozz — tette hozzá Mónika. — Ezek már gyűröttek.
Lassan indultam a konyhába. Egyenletesen lépkedtem, nehogy meginogjak. Nem akartam megadni nekik azt az örömöt, hogy lássák, mennyire fáj.
Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, a homlokomat a hűtő ajtajának támasztottam, és néhány másodpercig csak lélegeztem. A mágnes alatt ott lógott a fiam rajza: ház, nap, három pálcikaember. Az egyik kezében piros táska – talán én. Egy magas alak – az apja. És a kicsi ő maga. Mónika nem szerepelt a képen. Okos gyerek.
Feltettem a vizet forrni. Kinyitottam a laptopot. A telefonomat is elővettem. Minden mozdulatom nyugodt volt, mintha csupán a villanyszámlát készültem volna befizetni.
A nappaliból beszélgetés zaja szűrődött át.
— Azért ez kemény volt, Gábor — mondta valaki féltréfásan.
— Ugyan már, a nők maguk keresik a bajt — felelte a férjem. — Mindjárt lenyugszik.
— Jól tetted — szólt közbe Mónika. — Túlságosan elhitte magáról, hogy bármit megtehet. Még a lakásra is hivatkozott. Most majd megtanulja.
A vízforraló zúgni kezdett. Megnyitottam az okosotthon alkalmazását. Egy hónapja szereltettem fel egy kamerás hangszórót a nappaliba, hogy szemmel tartsam a macskát, mert állandóan a függönyre mászott. Gábor csak legyintett: „Még egy fölösleges kütyü.” Öt perc múlva már el is felejtette.
Visszatekertem a felvételt. Az asztal, a vendégek feszengése, az arcom, az ő keze. Minden tisztán látszott. Még Mónika hangja is: „Ideje volt már.”
— Köszönöm, Mónika — suttogtam. — Pont jókor mondtad.
Letöltöttem a videót. Feltöltöttem a felhőbe. Átküldtem Rékának. Elkészítettem egy másolatot a munkahelyi e-mail-címemre is. Aztán tárcsáztam a 112-t.
— Jó estét. A férjem bántalmazott. Igen, tanúk előtt. A cím… Igen, ittas. Vendégek vannak nála, az édesanyja is. A gyermek nincs itt. Várok.
— Szüksége van mentőre? — kérdezte nyugodt női hang.
— Valószínűleg igen. A szám, az arcom és a vállam sérült.
— Kerülje a további konfliktust, és várja meg a járőrt.
— Nem tervezek visszamenni — válaszoltam.
Kivettem a fagyasztóból egy zacskó mirelit borsót, és az arcomhoz szorítottam. Aztán a hálószobába mentem a keskeny folyosón át, amelyet Mónika mindig „lyuknak” nevezett, és előhúztam a sporttáskát.
A nappaliban közben újra poharak csörrentek.
— Tölts már! — hallottam Gábor hangját. — Miért álltatok meg? Minden rendben.
— Talán elég volt mára — jegyezte meg halkan az egyik üzlettársa.
— Dehogy volt — csattant fel Gábor. — Családi ügy. Megoldottuk, kész.
— Így van — erősítette meg Mónika. — Egy nőnek tudnia kell, hol a határ.
A táskába tettem az iratokat, a töltőt, a laptopot, a fiam gyógyszereit, a bankkártyáimat, a lakás tulajdoni papírjait, egy dossziéba rendezve minden fontos dokumentumot. A kezem már nem remegett. A remegés ott maradt a nappaliban, az utolsó kísérlettel együtt, hogy megőrizzem a látszatot.
Amikor kiléptem az előszobába, Mónika a tükör előtt állt, és újrarúzsozta a száját.
— Na, lenyugodtál? — kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.
— Majdnem.
— Helyes. És ne próbáld utólag áldozatnak beállítani magad. Ivott egy kicsit, elvesztette a fejét. Megesik. Ha nem kiabálsz mások előtt, hozzá sem nyúl.
— Milyen kényelmes magyarázat — feleltem. — Tehát én tehetek róla?
Összecsapta a rúzst.
— Ki más? Én? Én ütöttem meg? Ismered a természetét. Miért provokáltad? Az okos nő tudja, mikor kell hallgatni.
— Nem, Mónika. Az okos nő nem marad olyan házban, ahol a hallgatásért egyre nagyobb árat kérnek.
— Ne jöjj nekem ezekkel a fennkölt mondatokkal. Mártírkodás. Én sokkal rosszabbat is átéltem, mégis egyben tartottam a családot.
— Pontosan. A keretet megtartotta. Hogy belül mi rohadt el, az más kérdés.
Hirtelen felém fordult.
— Az én életemről nem beszélsz így!
— Akkor az enyémről se.
Közelebb lépett.
— Figyelj ide. Akármit művelsz most, a fiam akkor is az apjánál marad. Otthonról dolgozol, egész nap a lakásban vagy. És ott ki van? Egy ideges nő. Szerinted a bíróság ezt szereti? Ne nevettess.
— Biztos benne, hogy a bíróságról akar beszélni? — kérdeztem halkan.
— Meg akarsz ijeszteni?
— Nem. Csak tisztázom.
Ekkor megszólalt a csengő. Röviden, határozottan. Nem úgy, mint egy vendég, és nem is úgy, mint egy szomszéd.
Gábor ingerülten lépett ki a nappaliból.
— Ki a fene az ilyenkor…?
Én már az ajtónál álltam. Elfordítottam a kulcsot.
A folyosón két rendőr és egy mentős nő állt. Fáradt, közönyös arcuk volt, olyanoké, akik túl sok mindent láttak már ahhoz, hogy meglepődjenek.
— Ki hívta a rendőrséget? — kérdezte az egyikük.