— Mónika Vasziljevna, legalább ma megtenné, hogy nem kutakodik a hálószobánkban? — nem emeltem fel a hangomat, mégis úgy szóltam, hogy az asztalnál mindenki tisztán hallja. — És kérem, ne elemezze vendégek előtt, hogyan alszunk, ki melyik takarót használja, és miért nincsenek „rendesen” sorba rakva a ruháim a polcon. Ez már rég nem törődés. Ez egyszerű tiszteletlenség.
Abban a pillanatban olyan csend telepedett a lakásra, mintha elment volna az áram. Csak a konyhából hallatszott a hűtő tompa, öreges zúgása. Gábor kollégái — azok a jóllakott, kifogástalan öltönyű, magabiztos üzlettársak — hirtelen mély érdeklődést mutattak az orosz saláta iránt. A feleségeik mereven a poharukat, a tányérjukat vagy a telefonjuk kijelzőjét bámulták, mintha ott dőlne el éppen a forint árfolyama.
Mónika Vasziljevna az asztalfőn ült. Úgy helyezkedett el, ahogyan azok szoktak, akik fejben már rég a sajátjuknak tekintik más lakását, más életét, s ha tehetnék, még a gyerekét is. Megigazította a nyakán a selyemsálat, és olyan pillantást vetett rám, mintha egy porszem lennék a radiátor alatt.
— Hallod, Gáborkám, miket beszél? — nyújtotta el a szavakat. — Én vezetem a háztartást, vigyázok az unokára, főzök, mosok, és most ő szabja meg, hová léphetek be? Teljesen elszállt magától.
— Maga nem vezeti az én otthonomat — feleltem higgadtan. — Itt lakik. Harmadik éve. Ideiglenesen, ahogy azt annak idején mondta. És amit itt csinál, az nem háztartásvezetés, hanem folyamatos ellenőrzés.
— Ellenőrzés? — felnevetett. — Ha én nem tartanék itt rendet, nyakig ülnétek a mocsokban. Láttad már, hogyan hajtogatod a fehérneműt? Mint valami kollégista lány. És mit mondtam olyat, amit a vendégek ne látnának? Vakok talán? Észreveszik, hogy ti már inkább lakótársak vagytok, nem házasok.
Az egyik asszony zavartan felköhintett, mire a férje oldalba bökte. Ő az imént még nagy komolysággal fejtegette a beszállítói láncokat és a „családi értékek” fontosságát az üzletben.
Gábor lassan letette a poharát. Ismertem ezt a tekintetet: először ködös, aztán üres, végül mintha valami biztosíték kiégne benne.
— Miért kellett jelenetet rendezned? — kérdezte halkan, de a visszafogottságában több fenyegetés volt, mint egy kiabálásban.
— Nem én rendeztem jelenetet — válaszoltam. — Csak megkértem az édesanyádat, hogy ne turkáljon a hálónkban, és ne teregesse ki az életünket idegenek előtt.
— Idegenek? — kapta fel a fejét Mónika. — A mi házunk vendégei.
— Az én lakásom — csúszott ki a számon, és éreztem, ahogy bennem valami átbillen. — Még a házasság előtt szereztem. Szükséges, hogy elővegyem a tulajdoni lapot, vagy elég, ha elhiszik?
Gábor olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék lába csikorgó hangot húzott a járólapon, mintha üveget karcolnának.
— Mit mondtál az imént? — emelte meg a hangját.
— Azt, amit hallottál. Elegem van. Nem tűröm tovább, hogy az anyád átkutassa a dolgaimat, kioktasson, mennyi só kell a levesbe, és részletezze másoknak, mi zajlik a hálószobánkban.
— Ugyan kit érdekel a te hálószobád? — legyintett az anyósom. — Mintha lenne mit rajta tárgyalni.
— Mónika Vasziljevna — fordultam felé —, ma reggel a harmadikról Eszter és András előtt azt fejtegette, miért van két fogkrém a fürdőben, és miért alszik Gábor a kanapén a maga „őszinte beszélgetései” után. Nem érzi ezt kínosnak?
— Nincs mit titkolnom! — csattant fel. — Egy rendes családban minden átlátható.
— Egy rendes családban az anyós nem mászkál be a menye szekrényébe.
— Egy rendes családban a meny nem úgy beszél az idősebbekkel, mint egy piaci árus!
— Egy rendes családban a férj nem hagyja, hogy az anyja szétzilálja a házasságát!
— Miféle házasságot építettél te? — kiabálta már. — Folyton csak azt hajtogatod: az én lakásom, az én szabályaim, az én pénzem a felújításra. Ezt egy férfi fejéhez vágod? A férj a ház ura, nem pedig a papucsod alatt él!
— Nem tartok senkit papucs alatt — mondtam, miközben remegni kezdtek az ujjaim. — Csak nem akartam átjáróházban élni, ahol engem dirigálnak a saját falam között.
— Hallod ezt, Gábor? — fordult hozzá diadalmasan. — Nyilvánosan aláz meg, és te csak állsz.
— Mindent hallok — szűrte a fogai között.
— Akkor mondd meg neki végre, kicsoda ő itt — szólt közbe az egyik feleség, de a férje arca láttán azonnal elhallgatott.
Gábor odalépett hozzám. Drága konyak, sült hús és sértett férfiúi önérzet szaga keveredett körülötte.
— Ki vagy te, hogy befogd az anyám száját? — kérdezte.
— A feleséged — feleltem. — És ennek a lakásnak a tulajdonosa.
— Tulajdonos? — gúnyos félmosoly ült ki az arcára. — Teljesen elvesztetted az arányérzékedet.
— Nem, Gábor. Te nem láttad a határokat három éven át. Amikor egy hétre jött. Amikor átrendezte a konyhát. Amikor megtiltotta, hogy rövidnadrágban legyek itthon, mert „a gyerek előtt illetlen”. Amikor belenézett a papírjaimba. Amikor ketten eldöntöttétek, hogy a munkám nem számít, hiszen „úgyis többet vagyok otthon”. És te mindezt természetesnek vetted.
— Mire célzol ezzel?
— Nem célzok. Kimondom. Belefáradtam.
A fejét kissé oldalra billentette, és tudtam, mi következik. Nem azért, mert valaha is megütött volna. Nem ütött. Hanem mert mindenki olyan nyugodtan ült. Mert az anyja arca várakozó volt. Mert már megszokta, hogy lehet ordítani, lehet fenyegetően gesztikulálni, és én majd elsimítom, visszavonulok, suttogva kérem: „Ne mások előtt.”
— Elég — mondta.
— Nem.
— Azt mondtam, elég.
— Én pedig azt mondom: most már vége.
Az első ütés az arccsontomat érte. Nem filmszerűen, nem lassított felvételben. Csak egy nehéz tenyér, kemény bütykök, tompa reccsenés a fejemben, vakító fényvillanás, és fémes íz a számban.
Valaki felszisszent.
Hátratántorodtam, a vállam a falnak csapódott, és a világ egyetlen szűk pontra zsugorodott körülöttem. A következő pillanat már elkerülhetetlenül közeledett.