— Én — feleltem nyugodtan.
Gábor megmerevedett mögöttem, mintha hirtelen földbe gyökerezett volna a lába.
— Ez meg mi a csoda? — csúszott fel a hangja természetellenesen magasra. — Eszter, elment az eszed?
Az egyik rendőr a tabletjére pillantott.
— Gábor Viktor? Bejelentés érkezett testi sértésről és fenyegetésről.
— Ugyan már, miféle testi sértés? — próbált nevetni Gábor, de a szája széle rángott. — Családi vita, ennyi az egész. Mindenki él, minden rendben. A hölgyek kicsit túlfeszültek.
— Az arca sérült — jegyezte meg a mentős higgadtan, miközben rám nézett. — Jöjjön, megnézem közelebbről.
— Magától esett el! — csapódott ki a nappali ajtaja, és Mónika, az anyósóm, szinte kiviharzott. — Túlérzékeny. Mindig tragédiát csinál mindenből. Nekiment a szekrénynek.
— Kétszer? — kérdeztem csendesen.
Az egyik vendég köhintett, olyan hangon, mintha félrenyelte volna a lelkiismeretét.
A rendőr végignézett az asztalon, a vendégeken, Gáboron, majd vissza rám.
— Vannak tanúk?
— Vannak — feleltem. — Csak attól tartok, hirtelen mindenkinek kihagy majd az emlékezete. Ezért inkább elküldtem a felvételt.
— Miféle felvételt? — fordult felém Gábor.
— A nappaliban lévő kamera anyagát. Úgy tűnik, megfeledkeztél róla. Kár volt.
Láttam, ahogy egy pillanat alatt kifut az arcából a vér. Nem lassan, hanem úgy, mint amikor kihúzzák a dugót a kádból.
— Eszter, te most… — indult meg felém, de a rendőr karját elé tartotta.
— Maradjon ott.
— Ez az én lakásom… — kezdte Gábor, már bizonytalanabbul.
— Nem — vágtam közbe. — Nem a tiéd.
— Gábor Viktor, kérem, jöjjön velünk — ismételte az idősebb rendőr.
— Nem értik! — emelte fel a hangját, de ebben már nem erő, hanem pánik vibrált. — Egy pillanatnyi indulat volt. Egy ujjal sem…
— A videón minden látszik — feleltem.
— Eszter, mit művelsz? — sziszegte Mónika. — Megőrültél? Ő a férjed. A gyereked apja.
— És ez feljogosítja arra, hogy megüssön?
— Ne csúsztass! — tört ki belőle. — Te rombolod szét a családot!
— Nem a feljelentés rombol. Az ököl.
— Fogalmad sincs, mit beszélsz! — a hangja remegett. — Most elviszik az őrsre, üzletei vannak, szerződései, emberek dolgoznak alatta!
— Ezen azelőtt kellett volna gondolkodni, mielőtt vendégek előtt kezet emelt rám.
A mentős finoman a karomhoz ért.
— Üljön le, kérem. Meg kell néznem a száját és az arcát.
— Sehová nem viszik! — kiáltotta Mónika, és megragadta az egyik rendőr kabátujját. — Provokáció az egész! Mindig gyűlölte a fiamat! Szándékosan hergelte!
— Asszonyom, lépjen hátrébb — mondta a másik rendőr jeges hangon.
Gábor kétségbeesetten kereste a vendégek tekintetét.
— András, mondd már meg nekik. Balázs, láttátok, hogy ordított velem!
András félrenézett.
Balázs a tányérját fixírozva motyogta:
— Azt hiszem, mi inkább indulunk.
— Persze, menjenek csak — mosolyodtam el keserűen. — Jól laktak, ittak, a műsort is végignézték.
Ekkor András felesége, Júlia rám emelte a szemét. Halk volt, de minden szava tisztán csengett.
— Megütötte. Mindenki látta.
András idegesen a karjához kapott.
— Júlia, ne…
— De igen — mondta most először határozottan az este folyamán. — Különben holnap már az terjedne, hogy magától esett el.
A rendőr bólintott.
— Az adatait majd legyen szíves megadni.
Gábor úgy fújta ki a levegőt, mintha gyomorszájon vágták volna.
— Eszter, hagyd abba — váltott hirtelen más hangnemre. — Ne csináljuk ezt. Hibáztam, jó? Túl sokat ittam. Kivel nem fordul elő? Bocsánatot kérek. Ha akarod, letérdelek mindenki előtt. Most azonnal.
— Nem kérem — feleltem.
— Nem akartam… — nyelt nagyot. — Tudod, hogy nem ilyen vagyok.
— Ma este pontosan láttam, milyen vagy.
Mónika kétségbeesetten csapta össze a kezét.
— Miért hajtogatod ezt? Férfi nélkül mit érsz? Harmincöt évesen, gyerekkel, kék-zöld arccal azt hiszed, sorban állnak majd érted?
Ránéztem, és hirtelen megértettem: nem nekem beszél. Saját magának. Annak a fiatal nőnek, akinek valaha azt mondták, nincs hová mennie. Ő maradt. És most mindenkinek maradnia kell, különben kiderülne, hogy az ő élete nem kényszer volt, hanem választás.
— Nem sorra van szükségem — mondtam halkan. — Hanem nyugalomra a saját otthonomban.
— Ki akarsz tenni minket? — torzult el az arca. — Az utcára?
— Nem az utcára. Van egy fia. Amint kijön, elviheti magával.
— Eszter! — mordult fel Gábor utoljára.
A rendőr a könyökénél fogta meg.
— Nyugalom.
A bilincs kattanása nem volt hangos, mégis betöltötte az előszobát. Olyan volt, mint egy végleges pont, amit kalapáccsal vernek be.
Gábor elsápadt.
— Vegye le… — súgta a rendőrnek. — A szomszédok…
— Korábban kellett volna erre gondolni — érkezett a száraz válasz.
Ahogy az ajtó felé kísérték, már nem úgy nézett rám, mint aki irányít. Inkább mint akiből kiszippantották a tartást.
— Eszter, kérlek. Egyetlen pofon miatt?
— Kettő volt.
— Ugyan, számít ez?
— Pont ez a baj, Gábor. Neked nem.
Tátogott még valamit.
— Visszajövök, és megbeszéljük.
— Nem — feleltem. — Innentől ügyvédeken keresztül beszélünk.
— Nem mered!
— Már megtettem.
Az ajtó becsukódott mögöttük. A lépcsőházban visszhangoztak a lépések; a lift épp nem működött, gyalog mentek le.
A lakásban maradtunk: én, Mónika, a mentős, két zavart vendég, és a sült hús, a konyak meg a szégyen émelyítő szaga.
Mónika lerogyott a kis padra, mintha kiment volna belőle az erő.
— Tönkretettél minket — mondta tompán.
— Nem. Megállítottalak.
— Ki vagy te, hogy minket megállíts?
— Az a nő, akit túl sokáig magától értetődőnek vettetek.
Hallgatott egy darabig, majd élesen kérdezte:
— És most mi lesz?
— Holnap estig összepakol, és elhagyja a lakást.
— És ha nem?
— Akkor hivatalos úton intézem. Kilakoltatási pert indítok, és minden bizonyítékot csatolok. A felvételt, az orvosi látleletet, a jegyzőkönyvet és a tanúk vallomásait is.