Három nappal később léptem be újra a lakásba. Márk feszült arccal fogadott, de szemrehányást nem tett. Úgy éltünk egymás mellett, mint két albérlő: udvariasan, hűvös távolsággal, gondosan kerülve minden kényes témát. Esténként én a terveimen dolgoztam, ő a meccseket bámulta a tévében. Külön szobában aludtunk.
Egy hét múlva Mária Erzsébet ismét hívott. A hangja most nem parancsoló volt, inkább bizonytalan és kérlelő.
– Eszter, beszéltem egy ügyvéddel. Azt mondta, csődvédelemmel rendezni lehetne a tartozásokat. De az eljárás elindításához ötvenezer forintra lenne szükség.
Nem válaszoltam azonnal, fejben számoltam. Ötvenezer forint valódi segítség – egyszeri összeg, nem többmilliós kezesség, ami évekre bilincsbe verne.
– Rendben – feleltem végül. – Kölcsönadom. Írásos megállapodással, pontos visszafizetési ütemezéssel.
Aznap este már nálunk ült az asztalnál. Készítettünk egy egyszerű szerződést, egyetlen papírlapon, dátummal és aláírásokkal. Ötvenezer forint, egy év alatt visszafizetve, havonta ötezer. Sietve írta alá, szinte el sem olvasva, hálálkodva, kissé zavartan.
Márk némán figyelt, tekintete ide-oda járt köztem és az anyja között. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, leült velem szemben.
– Pénzt adtál neki. Mindezek után is.
– Segítettem, de nem vakon – válaszoltam. – Nem vállaltam át a terheit, csak eszközt adtam, hogy rendezze őket.
Lassan bólintott, mintha ízlelgetné a szavaimat, majd az ablakhoz sétált. Odakint Debrecen esti fényei gyulladtak ki, a város élt tovább a maga ritmusában: valaki gondokat oldott meg, más épp újakat gyártott, megint más hazafelé tartott egy hosszú nap után.
– Attól félek, el fogsz menni – szólalt meg halkan.
– Én is félek.
– Mitől?
– Attól, hogy maradok… és egy év múlva ugyanitt találjuk magunkat, egy újabb „megoldandó” helyzettel.
Megfordult, és végre egyenesen a szemembe nézett. Két hete először nem tért ki a tekintetem elől.
– Nem lesz még egyszer ilyen. Megígérem.
Az ígéretek kimondása könnyű. Betartani őket egészen más kérdés. A munkámban naponta tapasztaltam: ügyfelek fogadkoznak, hogy határidőre utalnak, aztán hetekre eltűnnek; kivitelezők esküsznek a minőségre, végül félmunkát adnak ki a kezükből. A szó önmagában semmit sem ér, amíg tettek nem támasztják alá.
Mégis, néha muszáj esélyt adni arra, hogy valaki bizonyítson.
– Legyen – mondtam, és odaléptem hozzá. – Próbáljuk meg újra. De egy feltétellel: semmi döntés a hátam mögött. Ami fontos, azt együtt beszéljük meg.
Óvatosan ölelt át, mintha attól tartana, hogy egy rossz mozdulattal összetör.
– Megállapodtunk.
Egy hónap elteltével Mária Erzsébet hivatalosan is elindította a csődeljárást. Az ügyvédek intézkedtek, a hitelezőkkel megkezdődtek az egyeztetések. Hetente egyszer feljött hozzánk, pontosan, szinte percre kiszámítva hozta az ötezer forintot – néha még a határidő előtt is. Visszafogott volt, nem osztogatott tanácsokat, nem igényelte a figyelmet.
Márk is változott. Lassan, néha megtorpanva, de érezhetően. Apróságokban kérte ki a véleményemet, fizetés előtt megmutatta a számlákat, nagyobb vásárlásnál egyeztetett velem. Kis lépések voltak, mégis jó irányba mutattak.
Időnként eszembe jutott: mi lett volna, ha az udvaron az a nő nem szólít meg? Talán gondolkodás nélkül aláírom a papírokat, a nyakamba veszem mások adósságát, évekig fizetem a részleteket, és közben lassan felőröl az egész. Egyetlen pillanat, egy véletlen találkozás – és teljesen más irányt vett az életem.
Szombaton a belvárosban sétáltunk. Beültünk egy kávézóba, az ablak mellé. Márk a telefonját böngészte, majd felém fordította.
– Nézd, egy kétszobás lakás eladó a Tócóskertben. Nem drága, de felújításra szorul.
A képeket néztem: tipikus régi építésű lakás, lelakott állapotban, ugyanakkor tele lehetőséggel.
– Mennyi az ára? – kérdeztem.
– Kétmillió forint. A megtakarításunk épp elég lenne rá.
A mi megtakarításunk. Nem az övé, nem az anyjáé – a miénk. Apró szó, mégis súlya volt.
– Megnézzük vasárnap? – vetettem fel.
Mosolyogva bólintott. Kiittuk a kávét, majd kiléptünk az utcára. Előttünk állt az este, a hétvége, a hétköznapok egyszerű folytatása. Dráma nélkül, manipuláció és titkolt iratok nélkül. Csak két ember, akik megpróbálnak közös alapra építkezni.
– Eszter – szorította meg a kezem –, nem bánod, hogy maradtál?
Ránéztem, és őszintén mérlegeltem a kérdést. Megbántam-e? Egyelőre nem. De a jövő még nem íródott meg.
– Egy év múlva kérdezd meg újra.