– A lakást? Márk, annak a piaci értéke jó, ha eléri az másfél milliót. A tartozás viszont hárommillió. Mínuszban maradnánk, még ha el is adnánk.
Felemelte a fejét, a szeme vörös volt.
– Az anyámról van szó. Nem fordíthatok neki hátat.
– De igen, megtehetnéd. Csak nem akarsz élni vele.
Felkaptam a táskámat, és az ajtó felé indultam. Márk utánam lépett.
– Hová mész?
– A szüleimhez. Szükségem van időre, hogy átgondoljam.
Nem próbált visszatartani. Kiléptem a lakásból, lesiettem a lépcsőn, majd ki az utcára. Debrecen a megszokott hétköznapi arcát mutatta: emberek siettek dolgukra, a villamos csilingelt, az ég alacsonyan lógott, szürke fátyolként borulva a városra.
Megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám.
– Eszter Károlyi?
– Igen, én vagyok.
– Judit vagyok a közjegyzői irodából. Szeretném jelezni, hogy Mária Erzsébet új kezes után érdeklődik. Azt mondta, a húgára íratná át a kötelezettséget.
Testvérem nincs, de van egy unokatestvérem, Réka – jóhiszemű, engedékeny természet. Az anyósa egy perc alatt rászedné.
– Köszönöm, hogy szólt. Figyelmeztetni fogom.
Azonnal tárcsáztam Rékát, és részletesen elmondtam neki, mi zajlik a háttérben. A vonal másik végén döbbent csend, majd egy halk felkiáltás.
– Nahát! Mária Erzsébet tegnap hívott át teára. Azt mondta, családi ügyben szeretne beszélni.
– Ne menj el. Be akar vonni kezesnek.
– Értem. Köszönöm, Eszter.
Este a szüleimhez mentem. Anyu teát tett elém, apu némán hallgatta végig a történetet, aztán röviden csak ennyit mondott:
– Válj el. Az a férfi, aki csapdába csalja a feleségét, nem társ.
– Apa, lehet, hogy tényleg nem gondolta át…
– Pontosan tudta. Csak abban bízott, hogy nem nézel utána.
Anyu közelebb tolta a süteményes tányért.
– Eszter, szereted még őt?
Elgondolkodtam. Szerettem? Márk kényelmes volt, kiszámítható, megszokott része az életemnek. De három év házasság után most először nem engem választott, hanem az anyját. A tisztesség helyett a hallgatást, az őszinteség helyett a sunyítást.
– Nem tudom – feleltem végül.
A régi gyerekszobámban aludtam. A plafont bámultam a sötétben, miközben a telefonom újra és újra felvillant: Márk, az anyósa, sőt ismeretlen számok is kerestek. Lenémítottam.
Reggel üzenet várt Mária Erzsébettől: „Eszter, gyere át, beszéljük meg nyugodtan.”
Elmentem hozzá. Fáradtnak tűnt, mintha évek súlya nehezedett volna rá hirtelen.
– Gyere be – mondta halkan.
A konyhában ültünk le. Teát töltött, majd hosszú ideig csak a csészét forgatta.
– Nagy az adósságom – kezdte végül. – Két banki hitelem van, és több kisebb kölcsönöm. Nem bírom fizetni.
– És azt gondolta, majd én cipelem tovább?
– Azt hittem, együtt könnyebb lesz. Márk jól keres, te is dolgozol…
– Hárommillió forintról beszélünk. Évtizedekig nyögnénk.
Zsebkendővel törölte meg a szemét.
– Mit tehetnék akkor?
– Indítson magáncsődöt. Rendezze jogi úton. De ne rángasson bele minket.
Meglepve nézett rám.
– Tehát nem segítesz?
– Így nem. Főleg nem titkolózással.
Felállt, idegesen járkált a konyhában.
– Márk azt mondja, el akarsz menni.
– Gondolkodom rajta.
– Miattam?
Megráztam a fejem.
– Miatta. Tudott mindenről, és hallgatott.
Eljöttem tőle, és egyenesen a munkahelyemre mentem. Az irodában bekapcsoltam a számítógépet, megnyitottam a terveket. Az építészi munka monoton rendje megnyugtatott: vonalak, méretek, számítások. Minden átlátható, logikus, rejtett szándékok nélkül.
Délben üzenetet kaptam Judittól a közjegyzői irodából. Csatolt néhány dokumentumfotót: Mária Erzsébet teljes hiteltörténetét. Négy kölcsön, összesen négy és fél millió forint értékben. Három már késedelemben, az egyik peres szakaszban. Kétségbeesetten keresett valakit, aki aláír helyette.
Este Márk megjelent a szüleim házánál. Csokorral a kezében állt az előszobában, zavartan. Apám az ajtóban torpant meg előtte.
– A folyosón beszéljetek. Röviden.
Kimentünk a lépcsőházba. Márk felém nyújtotta a virágot. Nem vettem el. Karja lassan lehanyatlott, a csokor szárai lefelé lógtak.
– Eszter, bocsáss meg. Anya azt mondta, beleegyeztél. Elhittem neki.
– Nem kérdeztél meg.
– Azt gondoltam…
– Azt, hogy majd aláírok kérdés nélkül. Mert feleség vagyok. Mert család. Mert „így szokás”.
Lesütötte a szemét. Mindig ezt csinálta, ha kényelmetlen helyzetbe került: elfordította a tekintetét, és kivárta, hogy más döntsön helyette. Biztonságos stratégia – nem állást foglalni, nem felelősséget vállalni, csak sodródni az eseményekkel. És én ekkor értettem meg igazán, mennyire egyedül maradtam ebben a házasságban.