– Természetesen – felelte végül. – Jöjjön be korábban, fél tízre. Lesz ideje mindent átolvasni.
Másnap már húsz perccel a megbeszélt időpont előtt ott álltam a közjegyzői iroda előtt. A régi, polgári ház a Malom utcában magasodott, a bejárati ajtón réztábla: „Közjegyző Andrea Ilona”. A lépcsőházban dohos falak és frissen főtt kávé illata keveredett.
Bent ugyanaz a nő ült a pult mögött, aki előző nap hívott. Amikor meglátott, alig észrevehetően biccentett.
– Az Eszter nevére előkészített iratok miatt jöttem – mondtam, és közelebb léptem.
Szó nélkül elém tett egy vastag dossziét. Leültem a sarokban, és lapozni kezdtem. Az első oldal valóban ártalmatlannak tűnt: hozzájárulás tulajdoni hányad átvezetéséhez. A második is hasonló sablonszöveg volt. A harmadiknál azonban megakadt a szemem.
Elolvastam egyszer. Aztán még egyszer. Végül harmadszor is.
Kezességvállalási nyilatkozat. Hárommillió forintos hitelre. Adós: Mária Erzsébet.
– Ez meg micsoda? – néztem fel döbbenten.
Az ügyintéző tekintetében együttérzés csillant.
– Az anyósa kölcsönt vesz fel. Önt pedig kezesnek jelölik meg. Ha ő nem törleszt, a bank magától követeli a pénzt.
– De hát ő csak tulajdonrész-átruházásról beszélt!
– Az is szerepel a csomagban – mutatott a mappára. – Az ötödik oldalon ajándékozás. A lakás egyharmadát az ön nevére íratná. Cserébe viszont vállalná a kezességet.
Tovább lapoztam. Valóban ott volt az ajándékozási szerződés. De a fő dokumentum egy hét évre szóló, hárommilliós hitelhez kapcsolódó kötelezettségvállalás volt.
– Miért szólt nekem erről tegnap? – kérdeztem halkan.
A nő a közjegyző zárt ajtaja felé pillantott, majd lehalkította a hangját.
– Van egy lányom, körülbelül annyi idős, mint maga. Szeretném, ha valaki őt is figyelmeztetné hasonló helyzetben. – Megállt egy pillanatra. – Mária Erzsébetnek már két másik kölcsöne fut. Nem fizeti rendesen. A bankok ide telefonálnak, kezesek után érdeklődnek.
Abban a pillanatban kinyílt az irodaajtó, és kilépett Andrea Ilona. Magas, kimért nő volt, hideg, vizslató tekintettel.
– Judit, miért foglalkozik az ügyféllel nélkülem? – kérdezte élesen.
– Korábban érkezett, és szerette volna átnézni az iratokat.
A közjegyző rám emelte a szemét.
– Minden világos?
– Teljes mértékben – feleltem. – És nem kívánom aláírni.
Az arca megfeszült.
– Mária Erzsébet már kifizette a munkadíjat.
– Ez az ő döntése volt. Én nem vállalok kezességet.
Nem vártam választ. Kiléptem az utcára, leültem az udvar egyik padjára. A kezem remegett. Hárommillió forint. Hét év. Mária Erzsébet úgy akarta a nyakamba varrni az adósságát, mintha nagylelkű ajándékot adna.
Megcsörrent a telefonom. A kijelzőn: Mária Erzsébet.
– Eszterkém, merre vagy? Már elmúlt tíz óra, várunk!
– A közjegyzőnél voltam. Elolvastam a papírokat.
Rövid csend. Aztán a hangja keményebbé vált.
– És?
– Nem írom alá. Nem leszek kezes a hiteléhez.
– Ne légy már önző! A lakás egyharmadát nektek adom!
– Egyharmad tulajdonrész hárommilliós tartozásért? Ez inkább csapda, nem ajándék.
– Márk beleegyezett!
Tehát így állunk. Mély levegőt vettem.
– Márk tud arról, hogy kezességet vállalnék?
– Természetesen! Tegnap mindent megbeszéltünk. Azt mondta, nem lesz ellene kifogásod.
Letettem a telefont, és azonnal felhívtam a férjemet. A harmadik csörgésre felvette.
– Eszter, anya szerint lemondtad a találkozót.
– Márk, tisztában voltál vele, hogy hárommilliós hitelhez kellett volna kezességet vállalnom?
Hosszú hallgatás következett. Végül sóhajtott.
– Anya azt mondta, ez csak formalitás. A bank két kezest kér. Úgyis rendben fizet.
– Két hitele már most is problémás. A bankok keresik a kezeseket.
– Ezt honnan veszed?
– A közjegyző asszisztense mondta. Az, aki tegnap figyelmeztetett.
A vonal túlsó végén csak a légzése hallatszott.
– Azt akartad, hogy gondolkodás nélkül aláírjam? – éreztem, hogy elönt a düh. – Hét évre elkötelezni magam hárommillió forint miatt?
– Anya megígérte, hogy ő fizeti…
– Ahogy azt is megígérte, hogy ajándékba adja a részt. Valójában meg pénzre váltaná rajtunk.
Hazamentem, elővettem egy utazótáskát, és pakolni kezdtem. Egy órával később Márk rontott be az ajtón, ziláltan, kipirult arccal.
– Eszter, kérlek, ne menj el! Beszéljük meg!
– Nincs miről tárgyalni. Bele akartál tolni egy hitelbe az anyád kedvéért.
– Azt hittem, család vagyunk! Segítenünk kell egymáson!
– Segíteni nem ugyanaz, mint titokban aláíratni velem egy súlyos kötelezettséget.
Lehuppant a kanapéra, arcát a kezébe temette.
– Anya szerint ez volt az egyetlen esélye arra, hogy megtartsa a lakást… – mondta rekedten, és ekkor tudtam, hogy ez a vita még messze nem ért véget.