— Maga az, akiről Erzsébet mondta? — kérdezte.
— Én vagyok — mondta Katalin.
— Paradicsom, paprika, uborka?
— Az. Meg cukkini, meg hagyma, meg fokhagyma.
— Mennyi?
Katalin megmondta. Kovács Lajos füttyentett.
— Azt mind maga termeli?
— Én — mondta Katalin.
— Egyedül?
— Egyedül.
Kovács Lajos megnézte. Nem úgy, ahogy az emberek néha megnézik az idős asszonyokat, mintha csodálkoznának, hogy még léteznek. Hanem úgy, ahogy az ember megnéz valakit, akiről kiderül, hogy komoly.
— Rendben — mondta. — Megegyeztünk.
Katalin hazament, és kiment a kertbe. Február volt, a föld még fagyos, de a nap már más volt, mint decemberben. Kicsit magasabb, kicsit melegebb. Nem sok, de érezhető.
Állt a kiürült ágyások között, és nézte a fekete földet.
Aztán bement, és kivette a fiókból a füzetet. Kinyitott egy új oldalt, és elkezdte tervezni a tavaszt. Hány sor paradicsom, hány sor paprika, mikor kell vetni, mikor kell palántázni. A számok ismerősek voltak, huszonöt év után minden számot fejből tudott, de most mégis leírta, mert ez az oldal más volt, mint a többi.
Ez az oldal csak az övé volt.
Márciusban megvette a vetőmagot. Áprilisban elvetette. Május végén palántázott, a térdei fájtak, de nem sokat, megszokta már. Júniusban öntözött, gyomolt, kötözött. Júliusban az első paradicsom megpirult, és Katalin leszakított egyet, és megette ott helyben, a kertben, sóval, ahogy régen szokta.
Augusztusban Kovács Lajos elvitte az első ládát.
Szeptemberben a másodikat.
Októberben az utolsót.
Tibor nem hívta egész nyáron. Egyszer Adrienn küldött egy üzenetet, hogy a gyerekek jól vannak, Bence jól kezdte az iskolát. Katalin visszaírt, hogy örül. Többet nem írtak.
November elején Katalin bement a húsboltba, ahol harminc éve vásárolt, ahol az eladó ismerte, és tudta, hogy mit szokott venni.
— Katalin néni — mondta az eladó —, mi lesz ma?
— Sertéscomb — mondta Katalin. — Két kiló. Meg szalonna, egy kiló. Meg kolbász, ha van jó.
Az eladó kicsit meglepődött, mert Katalin általában kevesebbet vett, de nem szólt semmit, csak becsomagolta.
Katalin hazavitte, és betette a mélyhűtőbe. Aztán visszament, és vett még egyet.
Aztán még egyet.
A mélyhűtő teli lett. Katalin kinyitotta, és megnézte. Fehér csomagok, sorokba rakva, minden felcímkézve, dátummal és tartalommal, mert pontos volt, mindig is az volt.
Kiment a kertbe. November volt, a fák kopaszak, a föld kemény. A szomszéd macska ott ült a kerítésen, és nézett rá.
— Mit nézel — mondta Katalin.
A macska pislogott.
Katalin bement, és megcsinálta a vacsorát. Sertésszeletet, hagymával, krumplival. A konyha megtelt a sülő hús szagával, és Katalin megkeverte a serpenyőben, és a gőz felszállt, és az ablakon kicsapódott, és kis vízcseppek futottak le az üvegen.
Leült az asztalhoz, és evett.