Adrienn nem nézett fel.
Zsófi megkérdezte, hogy lehet-e még kenyér, és Katalin odaadta neki a kenyeret.
— Nagymama, te miért nem eszel többet? — kérdezte Bence.
— Eszem — mondta Katalin.
— De keveset.
— Nekem ennyi elég.
Bence megvonta a vállát, és evett tovább. Gyerekek. Nem tudják, mi van, és ez jó. Nem kell tudniuk.
Tibor még mindig nem szólt. Az üres tányér előtt ült, és a füzetet nézte, és Katalin látta, hogy az arca megváltozott. Nem dühös volt. Nem magyarázkodó. Csak… üres. Mint a tányér.
Katalin gondolt arra, hogy mit mondana, ha mondana valamit. Huszonöt éve adtam oda. Huszonöt éve álltam hajnalban a kertben, és szedtem, és mostam, és ládákba raktam, és azt hittem, hogy a gyerekeknek megy. Huszonöt éve eszem télen azt, ami megmaradt, és nem szóltam semmit, mert te az én fiam vagy, és én nem akartam, hogy azt mondják, milyen rossz fiú vagy.
De nem mondta. Nem kellett.
A füzet ott volt.
Az üres tányér ott volt.
Adrienn ott ült, és nem emelte fel a szemét.
Ebéd után Katalin összeszedte a tányérokat. Bence segített, mert mindig segített, ez volt a dolga, ő szedte össze a tányérokat, és büszke volt rá. Zsófi a kanapén ült, és a telefonon játszott, amit az apjától kapott, és ami Katalin szerint túl korán jött, de ez nem az ő dolga volt.
Tibor az asztalnál maradt. A füzet még előtte volt.
Adrienn bejött a konyhába.
— Anyuka — mondta halkan.
— Igen — mondta Katalin, és a csapot kinyitotta.
— Én nem tudtam. Sokáig. Csak… csak gyanítottam, de nem akartam… — Adrienn elhallgatott. — Sajnálom.
Katalin a vizet nézte, ahogy folyik.
— Tudom — mondta.
— Mit fog most…
— Nem tudom — mondta Katalin. — Ez nem az én dolgom.
Adrienn nem szólt többet. Fogott egy konyharuhát, és elkezdett törölgetni, pedig Katalin nem kérte. Csendben törölgette a tányérokat, és Katalin mosogatta, és a víz folyt, és odakintről Bence hangja hallatszott, ahogy Zsófinak magyaráz valamit.
Tibor nem jött be a konyhába.
Mikor elmentek — Bence megölelte Katalint, Zsófi megcsókolta, Adrienn a kezét fogta egy pillanatig, Tibor az ajtóból visszanézett, de nem szólt semmit —, Katalin visszament az asztalhoz. A füzet még ott volt. Felvette, és visszatette a fiókba.
Aztán kiment Erzsébethez.
— Erzsébet — mondta —, megbeszéltük a piaci emberrel?
— Megbeszéltem — mondta Erzsébet. — Tavasszal, amint van mit vinni, szólsz nekem, és elviszem. Ő tudja már.
— Köszönöm.
— Nem kell köszönni. — Erzsébet egy pillanatig nézett rá. — Jól vagy?
— Jól vagyok — mondta Katalin.
Erzsébet nem kérdezett tovább. Ismerték egymást harminc éve, és Erzsébet tudta, mikor nem kell tovább kérdezni.
Katalin hazament, és leült a konyhaasztalhoz. Kinyitotta a füzetet egy üres oldalon. Felírta a dátumot, és alá: első eladás, tavasszal. Aztán egy sort kihagyott, és felírta: téli hús.
Nem sokat. Csak annyit, amennyi elég.
Január végén, amikor a piac már megindult és a fóliasátor alatt már lehetett kapni mindent, Katalin kiment Erzsébettel. Nem a saját termésével — az még nem volt —, csak megnézni, hogyan megy, kivel kell beszélni, mi mennyit ér.
Az a férfi, Kovács Lajos, ötven körüli volt, bajuszos, hangos, de nem kellemetlen.