Ott hagyta nyitva.
Visszament a konyhába, és megkeverte a pörköltet. Jó illata volt, paprikás, hagymás, az a szag, ami mindig azt jelentette, hogy vasárnap van és minden rendben. Katalin beleszagolt, és a gyomra összeszorult egy pillanatra, aztán elengedte.
Tizenkettőre megérkeztek.
Tibor elsőnek jött be, ahogy mindig, a két gyerekkel, Adrienn mögöttük. Bence rögtön a konyhába rohant, mert megérezte a pörköltet.
— Nagymama, pörkölt van!
— Van — mondta Katalin, és megsimogatta a fejét.
— Tudtam! Mondtam apának, hogy pörkölt lesz!
— Okos vagy — mondta Katalin.
Zsófi odajött, és megölelte a térdét, ahogy szokta, mert még nem ért fel a derekáig rendesen. Katalin lehajolt, és megcsókolta a homlokát.
— Szép a hajad — mondta Zsófi.
— Köszönöm, szívem.
Tibor a nappaliban volt, levette a kabátját, és a fogasra akasztotta. Adrienn a konyhaajtóban állt, és nézett Katalinra. Katalin visszanézett rá. Adrienn szeme vörös volt egy kicsit a szélétől, vagy csak a hideg volt, nehéz volt megmondani.
— Segíthetek valamiben? — kérdezte Adrienn halkan.
— Nem kell — mondta Katalin. — Menj be, mindjárt hozom.
Adrienn nem mozdult egy pillanatig.
— Anyuka — kezdte.
— Menj be — mondta Katalin csendesen. Nem keményen. Csak csendesen.
Adrienn bement.
Katalin kivette a pörköltet a tűzről. Kiszedett négy tányérba — Bencének, Zsófinak, Adriennnek, és egyet félretett magának. Tibor tányérja ott maradt üresen az asztalon.
Behozta a tányérokat. Bence elé, Zsófi elé, Adrienn elé. A saját helyére letette a magáét. Leült.
Tibor az asztalfőn ült, ahol mindig szokott, mert valahogy mindig oda ült, és Katalin soha nem szólt semmit. Most is ott ült, és nézett le a tányérjára.
Az üres tányérra.
A mellette lévő füzetre.
Csend volt. Bence már nyúlt volna a kenyér után, de valami megállította, talán az, hogy a felnőttek nem mozogtak. Zsófi az apjára nézett, aztán a nagymamájára, aztán megint az apjára.
— Apa — mondta Zsófi —, neked nincs.
Tibor nem szólt.
— Nagymama — fordult Zsófi Katalinhoz —, apának nincs étel.
— Tudom — mondta Katalin.
— Miért?
Katalin nem felelt. Bencének intett, hogy egyen, és Bence — mert éhes volt és nyolcéves volt — belekezdett. Zsófi még egy pillanatig nézett, aztán ő is evett.
Adrienn a füzetre nézett. Nem nyúlt hozzá, csak nézett rá, a kinyitott oldalra, a számokra, az összesítésre alul. A szeme végigfutott a sorokon. Aztán lesütötte a szemét, és nem emelte fel többet.
Tibor ott ült az üres tányér előtt.
Katalin evett. Lassan, csendben, ahogy szokott. A pörkölt jó volt, érezte, hogy jó, a hús puha, a paprika nem túl erős. Kenyeret tört hozzá.
— Finom, nagymama — mondta Bence.
— Örülök — mondta Katalin.
Tibor kinyitotta a száját, aztán becsukta. Kinyitotta újra.
— Anyám — mondta.
Katalin evett.
— Anyám, én…
Katalin feltörte a kenyeret, és beletunkolta a szaftba.
Tibor elhallgatott. A keze a tányér szélén feküdt, az ujjai mozogtak egy kicsit, mintha valamit keresne, amibe kapaszkodhat. A füzetre nézett. Végigolvasta az első sort, aztán a másodikat. Katalin látta, hogy olvassa, mert ismerte a fiát, ismerte, ahogy a szeme mozog olvasás közben, kiskorától fogva ugyanúgy.