Télen a megmaradtból élt. A befőttekből, amiket nem adott oda, mert azokat nem kérte Tibor — talán nem tudta, hogy vannak, talán nem érdekelte. A krumpliból, amit a pincében tartott. A hagymából, a fokhagymából. Januárban és februárban néha előfordult, hogy három napig nem volt hús a konyhában, de ezt nem mondta el senkinek. Erzsébet egyszer megkérdezte, hogy mit főzött ebédre, és Katalin azt mondta, hogy krumplilevest, mert az igaz volt, csak azt nem mondta, hogy az volt a negyedik nap egymás után.
— Szereted a krumplilevest — mondta Erzsébet.
— Szeretem — mondta Katalin.
Ez is igaz volt. Csak nem ennyire.
A szomszéd asszonyok nem tudták. Senki nem tudta. Katalin nem panaszkodott, mert nem volt szokása panaszkodni, és mert ha panaszkodik, akkor magyarázni kell, és ha magyarázni kell, akkor el kell mondani, hogy Tibor elvitte a termést, és ha ezt elmondja, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy milyen rossz fiú, és Katalin nem akarta, hogy azt mondják. Tibor az ő fia volt. Az ő fia volt, akit egyedül nevelt fel, és akinek minden nyáron bepakolta az autóját.
De most ott volt a füzet.
És Adrienn hangja a telefonban: soha nem láttam ezeket a dolgokat.
Katalin kiment a kertbe másnap reggel, és ott állt a kiürült ágyások között, és gondolkodott. Nem sokáig. Aztán bement Erzsébethez.
— Erzsébet — mondta —, te ismered azt az embert a piacon, aki a Kovács-féle standot viszi?
— Ismerem — mondta Erzsébet. — Miért?
— Mert jövőre én is szeretnék eladni. Ha segítesz.
Erzsébet egy pillanatig csak nézett rá.
— Persze hogy segítek — mondta végül. — Régen kellett volna.
Katalin nem felelt erre. Csak bólintott.
Hazament, és kinyitotta a füzetet egy üres oldalon. Felírta a dátumot. Aztán elkezdte tervezni, hogy jövőre mit ültet, és mennyit, és mikor kell majd szedni.
De ez még jövő volt. Most itt volt a vasárnap.
Tibor szombaton este felhívta.
— Anyám, holnap kijövünk ebédre, jó? Adrienn is, meg a gyerekek.
— Jó — mondta Katalin.
— Csinálsz valamit?
— Csinálok.
— Pörköltet tudnál? Bence kérte.
— Majd meglátjuk — mondta Katalin.
Tibor nem kérdezett tovább. Megszokta, hogy az anyja csinál valamit, és az mindig jó.
Vasárnap reggel Katalin korán kelt. Kihúzta a szekrény aljából a fehér abroszát, azt, amelyiket csak ünnepekre használt, amelyiket az anyja hímzett, kék szegéllyel, kicsi kék virágokkal a sarkokban. Leterítette az asztalra, és simogatta végig egyszer, mert az anyja keze volt benne, és ez mindig megnyugtatta.
Aztán főzni kezdett.
Pörköltet csinált, mert Bence kérte, és Bence nyolcéves volt, és nem ő volt a hibás. Zsófi hatéves volt, és nem ő volt a hibás. Adrienn… Adrienn tegnap este felhívta, és suttogott, és Katalin nem tudta, hogy Adrienn tudott-e, vagy csak most jött rá, vagy évek óta tudta és most végre kimondta. De Adrienn sem volt a hibás. Nem egészen.
Megterítette az asztalt. A fehér abroszon négy tányér, négy pohár, négy evőeszköz. Bence mellé odakészítette a kis piros bögrét, amit mindig szeretett. Zsófi mellé a virágos tányért, a kicsit, mert Zsófi mindig azt kérte.
Tibor helyére letette az üres tányért.
Fehér, tiszta, üres.
Mellé tette a füzetet. Kinyitotta az első oldalon, ahol az első bejegyzés volt, öt évvel ezelőttről. Aztán meggondolta magát, és visszalapozott a legvégére, ahol az összesítés volt, amit múlt héten írt fel, miután Adrienn felhívta. Minden év, minden termény, minden kilogramm, és mellette a piaci ár. Az összeg alul, vastagon aláhúzva.