— Soha nem láttam ezeket a dolgokat — suttogta a vonal túlsó végén Adrienn.
Katalin ott állt a konyhában, a telefon a füléhez szorítva, a másik keze a konyhaasztal sarkát fogta. Kint október volt, a kert már kopasz, az utolsó tök betakarítva két hete. A füzet ott feküdt a fiókban, ahol mindig. Öt év, minden sor kézírással.
— Mit mondtál? — kérdezte halkan.
— Anyuka. — Adrienn hangja alig volt hallható, mintha attól tartana, hogy valaki meghallhatja. — A paradicsom. A cukkini. A hagyma. Én soha nem kaptam meg. Soha. Tibor mindig azt mondta, hogy elvitte, de én… én soha nem láttam ezeket a dolgokat a konyhában. Soha.
Katalin nem szólt semmit. A keze lassan elengedte az asztal sarkát.
— Anyuka, hallgat?
— Hallom — mondta Katalin. — Köszönöm, hogy szóltál.
Letette a telefont. Kiment a kertbe, pedig már hideg volt, a cipője nedves lett a fűtől. Ott állt a kiürült ágyások között, ahol nyáron paradicsom volt, sárga és piros, ahol a paprika sorokba rendezve piros lámpásként lógott. Most csak a fekete föld maradt, és a száraz szár, amit még nem szedett össze.
Huszonöt év.
Huszonöt év óta adta oda.
Nem jutott eszébe semmi különös. Nem sírt. Csak állt, és a cipője egyre nedvesebb lett, és valahol a szomszéd kertjében egy macska nyávogott, aztán az is elhallgatott.
Bement, kihúzta a fiókot, és kivette a füzetet.
Leült az asztalhoz, és kinyitotta az első oldalt. Az első bejegyzés öt évvel ezelőtti volt, amikor elkezdte rendesen vezetni — addig csak fejben tartotta, de a feje már nem volt olyan megbízható, mint régen, és nem akarta elfelejteni. Paradicsom, 47 kg. Paprika, 23 kg. Uborka, 31 kg. Mellette a piaci ár, amit a szomszéd Erzsébet mondott neki, mert Erzsébet minden szombaton kiment a piacra, és mindig tudta, mi mennyit ér.
Katalin akkor nem gondolt arra, hogy minek ez az ár. Csak feljegyezte, mert pontos akart lenni. Mert ha már odaadja, legalább tudja, mit ad oda.
Most végigfutott az ujja a számokon.
Az öt év alatt a paradicsom egyedül kétszázharmincezer forintot ért. Csak a paradicsom.
Becsukta a füzetet. Visszatette a fiókba. Aztán meggondolta magát, és kivette újra.
Tibor tizennégy éves volt, amikor Katalin férje meghalt. Egyedül nevelte fel, a kertből és a nyugdíjból, ami akkor még nem volt akkora, mint most — bár most sem volt nagy. Tibor jól tanult, aztán nem tanult tovább, mert nem akart, aztán munkát talált, aztán feleséget, aztán két gyereke lett, Bence és Zsófi, és Katalin minden nyáron ott állt a kertben hajnaltól estig, és gondolt arra, hogy a gyerekeknek jó lesz a friss paradicsom, a gyerekeknek jó lesz a befőtt, a gyerekeknek jó lesz a lekvár.
A gyerekeknek.
— Anyám, hoznál még paradicsomot? — mondta Tibor minden augusztusban, amikor kijött. Nem kérdés volt, inkább közlés. — Adrienn főzni akar belőle.
— Hozok — mondta Katalin.
— Meg uborkát, ha van. Savanyítani.
— Van.
— És a paprikából is, ha maradt.
— Maradt.
Tibor ilyenkor nem maradt sokáig. Bepakolta az autóba, amit Katalin szedett és mosott és ládákba rakott, megveregette az anyja vállát, és elhajtott. Katalin utánanézett az autónak, aztán bement, és megcsinálta a vacsorát abból, ami megmaradt.
Ami megmaradt.
Ez volt a kulcsszó. Ami megmaradt.