– Mire ment el az a pénz? – kérdezte halkan, de metszően.
– Szükségünk volt rá… tartozásokat fizettem ki belőle.
– Miféle tartozásokat?
– Eszter, ezt nem telefonon kéne. Találkozzunk, és mindent elmondok.
– Nem. Most válaszolj.
Balázs elakadt, hallani lehetett, hogy kapkodja a levegőt. Eszter pontosan érezte: csúsztat. Vagy nem mond el mindent. Vagy egyszerűen nem meri kimondani, mire folyt el a pénz – talán olyasmire, amire ő gondolni sem akar.
– Három napod van – mondta végül ridegen. – Pakold össze, ami a tiéd. Köszönöm, hogy legalább az irataimhoz és az ékszereimhez nem nyúltál. A kulcsot pedig dobd be a postaládába.
– Ki akarsz tenni? – döbbent meg Balázs. A hangjában őszinte meghökkenés csengett, mintha sosem számolt volna következményekkel.
– Igen – felelte Eszter. – Pontosan ezt teszem.
Bontotta a hívást, felült az ágyon, és hozzáfogott a pakoláshoz. Nem a saját holmiját gyűjtötte össze, hanem az övét: ingek, nadrágok, cipők, apró személyes tárgyak kerültek dobozokba.
Két nappal később a lakás ismét kiürült. A bérlők elmentek – Gábor talált egy kollégiumi szobát a város peremén, Mária az unokájával ideiglenesen ugyanoda költözött, amíg nem akad valami olcsóbb megoldás. Eszter még ötezer forintot is adott nekik az útra. Nem sajnálatból, inkább azért, mert nem akarta magát kegyetlennek érezni.
Balázs éjjel vitte el a cuccait. Nem hívta fel, nem írt üzenetet. Reggel Eszter a postaládában találta a kulcsokat, egy rövid cetlivel együtt: „Tévedsz. Jót akartam. Nem értékeled az erőfeszítéseimet.”
Kétszer is elolvasta a sorokat, aztán apró darabokra tépte, és ledobta a szemétledobóba. Jót akart. Erőfeszítések. Így nevezte azt, hogy a háta mögött kiadta a lakását idegeneknek, és zsebre tette a pénzt. Esztert nem érte meglepetés. Nyolc év alatt megszokta, hogy Balázs sosem vállal felelősséget. Mindig akadt kifogás, mindig más volt a hibás.
Most azonban ez már nem számított.
Egy héttel később beadta a válókeresetet. A bírósághoz csatolta a lakás tulajdoni papírjait, a hálószobában talált bérleti szerződések másolatait és az üzenetváltások képernyőfotóit, amelyekben Balázs elismerte, hogy a tudta nélkül adta ki az ingatlant.
Az ügyvédje, Katalin figyelmeztette:
– Megpróbálhat vitatkozni. Hivatkozhat közös vagyonra. De gyakorlatilag nincs mit megosztani.
– Tegye csak – vont vállat Eszter. – Nem érdekel.
Nem a harag beszélt belőle. Az a harmadik napon elszivárgott, és valami furcsa, kongó üresség maradt utána. Nyolc év hosszú idő. Közös szokások, apró rituálék, belső viccek, utazások emlékei, csendes esték a kanapén. Attól, hogy kiderül: valaki nem az, akinek mutatta magát, még nem lehet egy mozdulattal kitörölni az emlékezetből.
De együtt sem lehet tovább élni vele.
Eszter lecseréltette az összes zárat, riasztót szereltetett fel, a bejárathoz kamerát is. Amikor munkából vidékre utazott, a telefonján keresztül bármikor ránézhetett a lakásra, és megnyugtató volt látni, hogy odabent csend és rend van.
A virágairól maga gondoskodott: indulás előtt vízzel teli tálba állította őket. A háztartási gépeket az okosotthon-rendszeren keresztül ellenőrizte. Még a szemetet is saját kezűleg vitte le – rájött, hogy ez sem akkora teher, mint korábban hitte.
Egy hónappal a válás kimondása után csörgött a telefonja. Ismeretlen szám. Ha tudja, hogy Balázs az, nem veszi fel.
– Szia, Eszter – szólt bele bizonytalan, mégis kissé pimasz hangon. – Hogy vagy?
– Mit akarsz? – vágott a szavába köszönés nélkül.
– Csak… hiányzol. Talán találkozhatnánk.
– Miért?
Pillanatnyi csend következett. Eszter hallotta, ahogy a férfi keresi a megfelelő szavakat.
– Bocsánatot akarok kérni. Igazán. Beláttam, hogy hibáztam. Adsz még egy esélyt?
– Azt láttad be, hogy a tudtom nélkül pénzt csináltál a lakásomból? Vagy azt, hogy kiraktalak?
– Hát… mindkettőt.
– Nem – felelte Eszter nyugodtan. – Ha valóban megértetted volna, mit tettél, nem hívnál fel. Békén hagynál.
Letette, majd a számot azonnal letiltotta.
Aznap este a konyhában ült, gyömbéres teát kortyolgatott, és az ablakon át a belső udvart figyelte. Öreg hársfák álltak odalent, most még csupaszon, de hamarosan zöldbe borulnak majd.
Arra gondolt, mi vár rá ezután. A munkája megmaradt, a lakás az övé, a barátai mellette állnak, és az utazások sem maradnak el. Az az ember viszont, akinek társának kellett volna lennie, kiderült, hogy csak átutazó volt az életében. Fáj? Igen. Csalódás? Az is. De nem végzetes.
Eszébe jutott a nagymamája, aki ezt a lakást ráhagyta. Gyakran mondogatta: „Nem az számít, mi van a neveden. Az a fontos, hogy a ház valóban a tiéd legyen – lélekben is. Ha idegenek lakják, már nem otthon.”
Akkor még nem értette igazán. Most már igen.
Kiitta a teát, elmosta a bögrét, és bement a hálószobába. Az éjjeliszekrényen ott feküdt a válóper iratainak dossziéja. Fellapozta, végigfutotta az utolsó oldalt, majd visszatette a helyére.
Rendben lesz minden – gondolta. Talán nem egyik napról a másikra, de idővel igen. Balázs pedig marad a múlt része. Ott, ahová való.
A lakás kulcsa mostantól csak egyvalakihez tartozik. Hozzá.