…hogy nehogy olyasmit mondjon, amit később megbánna, és főleg hogy ne a gyerek előtt robbanjon ki a botrány.
A telefon ismét megremegett a kezében. Balázs üzenetet írt. Hosszút, kuszát, tele mentegetőzéssel. „Csak jót akartam.” „Azt hittem, örülni fogsz.” „Hiszen egy család vagyunk, közösek a kiadásaink.”
Közösek. Eszter keserűen felnevetett magában. Soha nem voltak közös pénzeik. Az ő fizetése érkezett a számlára, az ő túlórái, az ő félretett forintjai – és Balázs költekezései, amelyeket végül mindig ő egyenlített ki. Most, ebben a hideg, tiszta pillanatban kristálytisztán látta mindezt.
Felpattant a padról, leporolta a kabátját, és elindult a metró felé. Az éjszakát a barátnőjénél tölti. Reggel pedig ügyvédhez megy.
Mert ami történt, az nem csupán jogsértés volt. Nem egyszerűen arról szólt, hogy valaki engedély nélkül kiadta a lakását. Aznap este Eszter meglátta a férjét olyannak, amilyen valójában. És ez a felismerés ijesztőbb volt, mint bármelyik idegen a nappalijában.
Másnap délelőtt egy negyvenes évei elején járó, határozott tekintetű nő fogadta az irodában. Katalinnak hívták. Beszéd közben szinte folyamatosan forgatta az ujjai között a tollát, mintha az segítene rendszerezni a gondolatait.
– Kellemetlen helyzet, de sajnos nem egyedi – mondta, miközben átnézte a papírokat. – A férje nem rendelkezhet az ön különvagyonával az ön írásos beleegyezése nélkül. Házasság ide vagy oda. Még akkor sem, ha ő ezt a „család érdekében” teszi.
– Ki tudom tenni? – kérdezte Eszter halkan. – Hivatalosan nincs oda bejelentve, de évek óta ott él.
– Igen, van rá lehetőség – bólintott Katalin. – De a házastárs kiköltöztetése jogilag bonyolultabb, mint egy albérlőé. Ha nincs házassági szerződés, a feleknek használati joguk lehet egymás ingatlanára. Az ön esetében azonban fontos tény, hogy a lakást még a házasság előtt vásárolta. Ez az ön kizárólagos tulajdona. A férjének nincs tulajdonjoga.
Eszter hallgatta, és közben mintha egyre nehezebb lett volna a mellkasa. Tegnap még nem akarta kirakni Balázst. Tegnap még remélte, hogy valahogy helyrehozható. De az álmatlan éjszaka, a barátnő kanapéján töltött órák, a századszor újraolvasott, ellentmondásos üzenetek után ráébredt: már túl vannak azon a ponton, ahonnan vissza lehet fordulni.
– Azt akarom, hogy elmenjen – mondta végül határozottan. – Nem ma, de minél hamarabb. És azok az emberek… az albérlők… két napon belül távozzanak.
Katalin részletesen ismertette a szükséges lépéseket. Eszter jegyzetelt, és minden egyes leírt szóval úgy érezte, egyre távolabb sodródik attól az élettől, amelyet addig ismert. Az az élet tegnap ért véget, amikor kinyitotta az ajtót, és idegen cipőket látott a saját előszobájában.
Két órával később visszatért a lakásba. Mária éppen mosogatott, Gábor a konyhaasztalnál ült egy bögre teával, a kisfiú a telefonját nyomkodta.
– Beszéltem az ügyvéddel – jelentette ki Eszter a nappaliban megállva. – Két napjuk van. Utána jogi útra terelem az ügyet. Nem szeretném idáig vinni, ezért kérem, találjanak megoldást minél előbb.
Mária megtörölte a kezét, és kilépett a konyhából.
– Eszterkém, keressük a lehetőségeket. Gábor ma megy is megnézni egy szobát. De értse meg… minden pénzt odaadtunk Balázs úrnak. Kaució, első havi bérleti díj. Most pedig nem veszi fel a telefont.
– Ez nem az én felelősségem – felelte Eszter, bár belül összeszorult a gyomra. – Adtam három napot. Használják ki.
Gábor felállt. Magas volt, az arca sápadt a kialvatlanságtól.
– Nem lehetne egy hetet? – kérdezte csendesen. – Csak hogy legyen időnk…
– Sajnálom, de nem – rázta meg a fejét Eszter. – Ez az otthonom. Nem adtam ki senkinek. Vissza akarok költözni a saját lakásomba.
– És a férje? – kérdezte Mária aggódva. – Ő mit fog szólni?
Eszter érezte, hogy a kimondott szavak súlya ránehezedik.
– A férjem nem fog itt maradni – mondta lassan. – Ez már nem az ő döntése.
A levegő mintha megdermedt volna körülöttük.
Eszter a hálószoba felé indult, amelyet lakattal zártak le. Kulcsa nem volt, ezért lakatost hívott. Egy órán belül megérkezett, és különösebb kérdések nélkül kinyitotta az ajtót.
Bent rendetlenség fogadta. A szekrények tárva-nyitva, ruhák szétszórva, a padlón Balázs egyik régi pólója hevert. Látszott, hogy sietve pakolt. Az éjjeliszekrényen azonban egy gumival átfogott iratcsomó feküdt.
Eszter leült az ágy szélére, lehúzta a gumit, és lapozni kezdett. Bérleti szerződés másolata Máriáékkal. Egy másik példány – más nevekkel. Aztán még egy. Balázs nem most csinálta először. Az elmúlt fél évben többször is kiadta a lakást rövid időre, mindig akkor, amikor Eszter vidéki kiküldetésen volt.
A világ végérvényesen megingott alatta. Hat hónap. Fél éven át idegenek laktak a lakásában, miközben ő azt hitte, a férje otthon öntözi a virágokat és vigyáz mindenre. Fél éven át hazudott neki. Kettős életet élt az ő pénzén, az ő falai között.
Megszólalt a telefon. Balázs neve villogott a kijelzőn.
– Kinyitottad az ajtót? – kérdezte köszönés nélkül.
– Megtaláltam a papírokat – válaszolta Eszter higgadtan. – Nem ez volt az első alkalom, igaz?
Hosszú csend következett.
– El akartam mondani – szólalt meg végül Balázs. – Csak nem mertem.
– Mitől féltél?
– Attól, hogyan reagálsz.
– Jól tetted, hogy féltél – felelte szárazon. – Honnan volt kulcsod?
– Csináltattam másolatot.
– Mikor?
– Tavaly. Még nyáron.
Eszter lehunyta a szemét. Eszébe jutott, hogy Balázs egész nyáron titokzatosan eltűnt esténként, mindig volt valami magyarázata. Azt mondta, pluszmunkát vállalt, hogy több pénzt hozzon haza. Ő pedig büszke volt rá, amiért igyekszik. Most már értette, mivel „kereste” azt a pénzt.