– kérdezte a kisfiú vékony, remegő hangon.
A köntösös asszony – nyilván a nagymamája lehetett – leguggolt elé, és gyengéden megsimította a vállát.
– Semmi baj, Márk. Mindjárt elrendezzük. Minden rendbe jön, meglátod.
Eszter ökölbe szorította a kezét. Sajnáltatta őket, akaratlanul is. Fogalmuk sem volt róla, hogy egy idegen életébe léptek be hívatlanul. Nem ők tehettek arról, hogy Balázs… mivé is vált? Szélhámossá? Haszonlesővé? Vagy egyszerűen olyan emberré, aki gondolkodás nélkül pénzt csinál abból, ami nem az övé – még csak engedélyt sem kérve.
Bement a fürdőszobába. A saját törölközőinek nyoma sem volt; helyettük kifakult, olcsó darabok lógtak a fogason. A polcról eltűntek a samponjai, krémjei, arclemosói. A sarokban egy gyerekbilit pillantott meg. A mosógép tetején idegen férfizoknik hevertek.
Visszalépett a nappaliba, elővette a telefonját, és tárcsázta a körzeti megbízott számát. Ezzel a Gábor nevű fiúval teljesen fölösleges vitába bonyolódni – itt már a törvénynek kell rendet tennie.
Negyven perc sem telt bele, és a rendőr megérkezett. Fiatal volt, a tekintetében fáradtság ült, kezében jegyzetfüzetet szorongatott. Meghallgatta Esztert, aztán a lakókat is. Átnézte a bérleti szerződést, amelyen bérbeadóként „Balázs Sándor” szerepelt – Eszter férje.
– A lakás tulajdonjogát igazoló iratok önnél vannak? – fordult Eszterhez.
– Természetesen.
Az előszobában álló, még ki sem pakolt táskájából előhúzott egy mappát. Tulajdoni lap, földhivatali kivonat, befizetett adók csekkjei – mind az ő nevére szólt.
A rendőr a papírokat átfutva a család felé fordult.
– Ez kellemetlen helyzet – mondta higgadtan. – De önök a tulajdonos beleegyezése nélkül költöztek be. Az a személy, aki kiadta a lakást, nem volt jogosult rá. A lakást el kell hagyniuk.
– De hát fizettünk! – csattant fel Gábor. – Huszonötezer forintot, plusz ötezret kaucióként! Itt a bizonylat!
– Az elszámolásukat azzal kell rendezniük, aki átvette a pénzt – felelte türelmesen a rendőr. – Feljelentést tehetnek csalás miatt, bírósághoz fordulhatnak. De idegen ingatlanban nem maradhatnak. Ez jogtalan birtoklás.
– Miféle jogtalan? Írásos szerződésünk van! A személyi adatai is szerepelnek benne! – emelte fel a hangját Gábor.
– Olyan szerződés, amelyet nem a tulajdonos kötött, érvénytelen – ismételte nyugodtan a rendőr. – Ráadásul a tulajdonos nem adott meghatalmazást a bérbeadásra.
A köntösös asszony – Mária – sírva fakadt. Márk azonnal követte, és a nagymamája térdéhez bújt.
– Hová menjünk most? – zokogta az asszony. – Vidékről jöttünk, Gábor most talált munkát… Nincs hová mennünk!
Eszter mellkasát fájdalmas szorítás járta át. Nem akart senkit utcára tenni. De azt sem tűrhette, hogy a saját otthonában idegenként álljon.
– Hogy hívják? – kérdezte halkan.
– Mária… Mária néni.
– Mária néni, adok három napot – mondta Eszter, és maga is meglepődött, milyen keményen cseng a hangja. – Három napot, hogy találjanak másik lakást. Tudom, jogilag kevesebb is elég lenne, de nem szeretném, ha a kisfiú az utcán éjszakázna.
A rendőr felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
Gábor tiltakozni akart, ám Mária megszorította a karját, és suttogva próbálta csillapítani.
Eszter átadta a kézzel írt bejelentést, a dokumentumok másolatát a rendőrnek, majd kilépett a lépcsőházba. A hideg falnak támaszkodott, mintha attól várna támaszt.
A telefonja rezgett. Végre Balázs.
– Eszter, ne csinálj jelenetet – szólt bele a férfi, hangjában bűnbánat bujkált, de nem elég mély.
– Hol vagy? – kérdezte szárazon.
– Kiküldetésen. Hirtelen kellett mennem.
– Ne hazudj. Felhívtam a munkahelyedet. Senkit sem küldtek sehova.
Csend. Hosszú, feszengő, árulkodó hallgatás.
– Eszter, mindent meg tudok magyarázni. Csak… szorult helyzetben vagyunk anyagilag. Próbáltam megoldani.
– A „megoldani” azt jelenti, hogy elmosogatsz vagy leviszed a szemetet – remegett meg a nő hangja. – De idegeneknek kiadni az én lakásomat? Az már bűncselekmény, ha nem tudnád.
– Ugyan már, milyen bűncselekmény? Lakókat hoztam, fizetnek, helyrebillen a kassza…
– A kassza? – ismételte Eszter keserűen. – A saját tulajdonommal akartad rendbe hozni a „közös” pénzügyeinket. Engedély nélkül. Szó nélkül. Még a hálószobámra is külön zárat tettél, mintha én lennék itt a betolakodó.
– Találkozzunk, beszéljük meg nyugodtan.
– Nem. Most beszélünk. És egy dolgot mondj meg: hol vannak a kulcsok? A lakásé és a hálószobáé.
– Nálam.
– Akkor visszajössz, és kinyitod. Ha nem, lakatost hívok. De utána ide többé nem lépsz be.
Megint csend. Eszter hallotta a férfi ideges, kapkodó légzését.
– Ezt nem teheted meg – szólalt meg végül Balázs. – A feleségem vagy.
– De megtehetem – felelte Eszter, és bontotta a vonalat.
Lement az utcára, leült a ház előtti padra, és felnézett a saját lakásának ablakaiba. A nappaliban égett a villany. A konyhában is. Elképzelte, ahogy idegenek ülnek az asztalánál, az ő tányérjaiból esznek, az ő kanapéján alszanak.
Eszébe jutott, amikor nyolc éve büszkén mutatta meg Balázsnak az új otthonát. Együtt választották a tapétát, a bútorokat, a függönyöket. A férfi akkor azt mondta: „Itt boldogok leszünk.” És ő hitt neki, minden szavát készpénznek vette.
Most pedig a hideg padon ült, a saját lakásából kiszorulva. Nem, javította ki magát gondolatban: nem űzték ki. Ő döntött úgy, hogy kijön levegőt venni, mielőtt teljesen összeroppan. A ház falai fölé magasodó esti égbolt sötétedett, és Eszter érezte, hogy ez az este még korántsem ért véget.