– Elnézést, kisasszony, kit keres? – szólt ki a folyosóra egy teltkarcsú, köntösbe bújt asszony.
Eszter a saját lakásának küszöbén dermedten állt. A gurulós bőrönd markolatát olyan erősen szorította, hogy az ujjai elfehéredtek. A kulcs gond nélkül fordult a zárban, minden úgy működött, ahogy mindig – csakhogy a megszokott illat, a friss kávé, a vágott virág és a saját parfümjének halvány nyoma helyett idegen szag csapta meg az orrát.
– Ide jöttem. Ez az otthonom – felelte halkan, miközben úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj.
Az asszony, aki ötven év körüli lehetett, hajcsavarókkal a fején és riadt tekintettel, egy lépést hátrált.
– Hogyhogy az öné? Mi bérlők vagyunk. Szerződésünk van a tulajdonossal, a befizetésekről is vannak papírjaink…
Eszter beljebb lépett. A bőrönd tompán koppant a parkettán. Szinte gépiesen mérte fel a változásokat: az előszobafalon ismeretlen kabátok lógtak, a cipőtartón férfi sportcipő és egy gyerek szandálja hevert. A konyha felől edénycsörgés és beszélgetés zaja hallatszott.
– Anya, ki az? – dugta ki a fejét egy harminc év körüli férfi, melegítőnadrágban, kinyúlt pólóban. Amikor meglátta Esztert, megfeszült. – Maga kicsoda?
– Gábor! – fordult felé idegesen a köntösös nő. – Azt állítja, itt lakik!
Eszter megkerülte őket, és benézett a szobákba. A nappaliban, ahol a nehezen megvásárolt kanapéja állt, egy hétéves forma kisfiú ült a szőnyegen, és építőkockákat rakosgatott. A televízió üvöltött. A dohányzóasztalon az ő keményfedeles albumai helyett műanyag tányérok, ételmaradékok és teásbögrék sorakoztak.
– Kérem, hagyják el a lakást – mondta csendesen, noha belül forrt benne az indulat.
– Eszünk ágában sincs – felelte Gábor, karba tett kézzel. – Előre kifizettük az egész hónapot. Írásos megállapodásunk van. Egyáltalán kivel beszélünk?
A nő arcáról eltűnt a félelem, helyét gyanakvás vette át.
– Mi Balázs úrtól béreljük – jelentette ki határozottan. – Megvannak az adatai, az átvételi elismervény is. Ha problémája van, vele rendezze.
Balázs. Eszter lehunyta a szemét, hogy ne hányinger törjön rá. Balázs – a férje. Nyolc évig éltek együtt. Rábízta a kulcsokat, amikor háromhetes kiküldetésre utazott. A férfi megígérte, hogy meglocsolja a virágokat, és figyel arra, hogy minden rendben legyen.
– Tehát itt laknak? – kérdezte halkan, inkább magának.
– Harmadik hete – válaszolta Gábor. – Kilencedikén költöztünk be. Nem nyúltunk semmihez, ami a tulajdonosé. Még külön aláírtuk, hogy felelősséget vállalunk mindenért.
Eszter tekintete a hálószoba ajtajára siklott. Az ajtón lakat lógott.
– Az meg micsoda? – bökött az ajtó felé.
– A tulaj személyes holmija – vont vállat Gábor. – Azt mondta, ne piszkáljuk. A kulcs nála van.
Tulajdonos. Eszter keserűen elmosolyodott. A lakás az ő nevén van. A belvárosi kétszobás otthont a nagymamájától örökölte, aki egy életen át takarékoskodott érte. Eszter intézte a papírokat, fizette az adókat, ő újíttatta fel a helyiségeket. És most a férje úgy rendelkezik vele, mintha minden az övé lenne.
Elővette a telefonját. Balázs nem vette fel. Sem első csörgésre, sem ötödikre. Eszter üzenetet írt: „Itthon vagyok. Idegenek laknak a lakásomban. Magyarázatot kérek.” Elküldte.
– Figyeljenek – fordult ismét a nő felé, igyekezve nyugodt maradni, bár a hangja remegett. – A nevem Eszter. Ez az ingatlan az én tulajdonom. Soha nem adtam bérbe, és senkit nem hatalmaztam fel erre. A férjem kötött önökkel szerződést, de nem volt joga hozzá.
A nő elsápadt. Gábor arca viszont elvörösödött.
– A magánéleti vitájuk nem ránk tartozik – mondta keményen. – Mi huszonötezer forintot fizettünk, plusz kauciót. Nem megyünk sehova.
– De igen – felelte Eszter higgadtan. – Két órájuk van összepakolni.
– Na ide figyeljen…
– Gábor – szólt rá az anyja, és megragadta a karját. – Ne kezdjünk jelenetet. Hívja fel Balázs urat, ő majd tisztázza.
Csakhogy Balázs továbbra sem reagált. Nem válaszolt az üzenetekre, nem hívott vissza. Mintha eltűnt volna. Eszter felhívta az anyósát, a sógornőjét, még egy közös barátot is – senki nem tudta, hol van. „Azt mondta, sürgős vidéki munkája akadt” – közölte az anyja olyan hangsúllyal, mintha ez mindent megmagyarázna.
Vidéki munka. Eszter ajkán újra megjelent a keserű mosoly. Ő egy nagyvállalatnál dolgozik, rendszeresen utazik. Balázs ezzel szemben egy jelentéktelen irodában félállásban tevékenykedik, fizetése alig fedezi a saját kiadásait. A közös életüket lényegében Eszter tartotta fenn.
A lakás az övé. Az autót hitelre vették, de a törlesztőt is ő fizeti. A nyaralások költségeit szintén ő állta.
– Összepakolnak, vagy rendőrt hívjak? – kérdezte, miközben belépett a konyhába. Az asztalon, ahol egykor a kedvenc ibolyái sorakoztak, most egy háromliteres savanyúságos üveg és egy koszos serpenyő állt.
A nappaliban a kisfiú abbahagyta az építést, és a sapkája alól riadtan nézett rá.
– Anya… elköltözünk? – kérdezte bizonytalan hangon.
A kérdés a levegőben maradt, és a feszültség szinte tapinthatóvá vált a lakás falai között.