A nap hátralévő részét a stúdióban töltötte. Átsétált a közeli boltba, és csak a legszükségesebbeket vette meg: fogkefét, fogkrémet, egy törölközőt, teát, egy bögrét, kenyeret és egy darab sajtot. Amikor visszaért, evett pár falatot, majd kipakolta azt a táskát, amelyet előző este kapkodva hozott magával. Nem volt benne más, csak iratok, az útlevele, az autó kulcsa és egy váltás fehérnemű. Minden más ott maradt a régi lakásban. De nem érzett veszteséget. A tárgyak pótolhatók – gondolta –, az önbecsülés nem.
Este felült az ablakpárkányra, és az utcát figyelte. A lámpák sárga fénye hosszú csíkokat húzott az aszfalton, az emberek siettek valahová. Arra gondolt, mi következik most. Gábor bizonyára megpróbálja majd visszaszerezni. Nem szerelemből – azt már rég nem hitte el –, hanem kényelemből. Ki főzne rá? Ki rendezné a számlákat? Ki viselné el az anyja megjegyzéseit?
De Eszterben már nem volt bizonytalanság. Tudta, hogy nincs visszaút.
Elővette a telefonját, belépett a banki alkalmazásba. A számláján kétszázharmincezer forint volt. Nem vagyon, de indulásnak elegendő. A stúdió működött, megrendelései voltak, egy hónapra előre tele naptárral. Nem marad fedél nélkül.
Este tízkor üzenet érkezett egy ismeretlen számról. Először nem tudta, kitől jött, aztán a sorok láttán összeszorult a gyomra.
„Eszter, Gábor vagyok. Új számom van. Kérlek, ne tilts le rögtön. Beszéljünk normálisan, felnőtt módjára. Tudom, hogy hibáztam, túl messzire mentem. Találkozzunk, és rendezzük ezt. Nem akarok válást. Még helyrehozhatjuk.”
Háromszor is elolvasta. Aztán röviden válaszolt: „Már mindent megbeszéltünk. A papírok be vannak adva. A továbbiakat az ügyvédeken keresztül intézzük. Ne írj többet.”
Elküldte, majd ezt a számot is letiltotta.
Az éjszaka különös álmot hozott. Egy végtelen mezőn állt, fölötte tiszta, felhőtlen ég. Se ház, se ember, csak a tágasság. Könnyűnek érezte magát, mintha bármerre indulhatna. Elindult előre, és egyszer sem nézett vissza.
Reggel az ügyvédje hívta.
– Jó napot, Eszter. A keresetet befogadták, mindjárt küldöm az ügyszámot. Gábor ma reggel megjelent a bíróságon, és megpróbálta visszavonni a kérelmet. Azt állította, hogy ön felindultságból adta be, és azóta kibékültek.
Eszterben megfagyott a levegő.
– És sikerült neki?
– Nem. A visszavonáshoz az ön személyes nyilatkozata kellene. Egyedül nem tehet semmit. Viszont ügyvédet fogadott, tehát számítson rá, hogy vitatni fog mindent.
– Állok elébe – felelte nyugodtan.
– Van még valami. Igényt tart a stúdió felére. Azt mondja, közös vagyon, mert ő is tett bele pénzt.
Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét.
– A stúdió az én nevemen van. A házasság előtt indítottam egyéni vállalkozóként. Az összes beruházás az én pénzemből ment.
– Ezt bizonyítani tudjuk?
– Minden számla, szerződés, bankszámlakivonat megvan.
– Akkor nincs oka aggódni. De készüljön fel nyomásgyakorlásra. Ismerősökön, rokonokon keresztül is próbálkozhat.
– Nem fogok meghátrálni.
Miután letette, hosszú ideig mozdulatlanul ült. Gábor tehát harcot akar. Nem a békés lezárást választotta, hanem a bosszút, amiért Eszter felemelte a hangját előtte és mások előtt. De ő már nem az a nő volt, aki összerezzen egy kiabálástól. Ő volt az, aki a vendégek előtt tette az asztalra a bizonyítékokat. És ez visszafordíthatatlan.
Felállt, megmosta az arcát, felöltözött. Egy nap következett, aztán még egy, és még sok másik. De mostantól mindegyik az övé.
Eltelt egy hónap. Egyszerre tűnt végtelennek és villanásnyinak. Eszter szinte ki sem mozdult a stúdióból, napi tizennégy órát dolgozott. A megrendelések egymást érték. A munka lett a menedéke. Amikor terveket rajzolt, színeket választott, ügyfelekkel egyeztetett, nem maradt hely a múlton rágódni. Csak az álmatlan éjszakákon lopóztak vissza az emlékek.
A bérelt kis lakás idővel otthonná szelídült. Vett ágyneműt, könnyű függönyt tett az ablakra, az anyja pedig hozott egy cserepes ibolyát. Másnap érkezett meg hozzá, egy egész hetet maradt. Főzött, rendet rakott, csendben figyelte a lányát. Csak indulás előtt mondta:
– Büszke vagyok rád. Kevesen mernek így lépni.
Eszter nem érezte magát hősnek. Inkább kimerültnek, mintha hosszú betegségből lábadozna.
Három héttel a kereset beadása után megtartották az első tárgyalást. Rövid volt, a bíró békéltetési időszakot jelölt ki. Eszter egyenes háttal ült a teremben, sötét, visszafogott kosztümben. Gábor a másik oldalon foglalt helyet az ügyvédjével. Lefogyott, arca beesett volt. A tekintete dühös, de a harag mögött zavar vibrált – mintha nem értené, hogyan csúszott ki a kezéből az irányítás.
A folyosón megpróbálta megszólítani.
– Eszter, várj!
Megállt.
– Mit szeretnél?
– Beszélni. Négyszemközt. Nem így, ügyvédekkel.
– Emberek vagyunk – folytatta idegesen –, megoldhatnánk ezt máshogy is.
– Pont ezért nem hívtam rendőrt a születésnapodon – felelte halkan.
Gábor arca megrándult.
– Azt hiszed, mindent megúszol? A stúdió fele az enyém.
– Bizonyítsd be – mondta nyugodtan. – A vállalkozást a házasságunk előtt indítottam. A te utalásaid pedig ajándékok voltak. Vagy visszakéred őket utólag?
Nem talált szavakat.
– Anyám kórházban van – vetette oda hirtelen. – Szívproblémák. Azóta, hogy jelenetet rendeztél. Erre vágytál?
Eszter hosszan nézett rá.
– Nem kívánok neki rosszat. De a saját tettei következményeit nem varrhatod az én nyakamba. Ha felelőst keresel, nézz tükörbe.
És elment.
A második tárgyalás feszült volt. Gábor ügyvédje igyekezett közös vagyonnak feltüntetni a stúdiót, de a papírok Eszter oldalán álltak: a bérleti szerződés, az egyéni vállalkozói engedély, a berendezések számlái mind a házasság előttről származtak. A bíró kérdéseket tett fel, majd szünetet rendelt el.
Eszter ügyvédje később azt mondta:
– Jó eséllyel nyerünk. A stúdió az öné marad. A lakás és az autó Gáboré, de azokra nem is tartott igényt. Közös tartozásuk nincs. Legfeljebb erkölcsi kártérítéssel próbálkozik majd, de az gyenge lábakon áll.
– Meg fogja próbálni – sóhajtott Eszter. – Nem viseli a vereséget.
– Akkor majd újra veszíteni fog.
A hónap végén, a harmadik tárgyalás előtt, Júlia hívta. Eszter ezúttal felvette.
– Szia… beszélhetnénk? – kérdezte Júlia bizonytalanul. – Szeretnék bocsánatot kérni. Személyesen.
Eszter habozott, majd igent mondott.
Este tortával érkezett. Körbenézett a kis lakásban.
– Otthonos – jegyezte meg.
– Igyekszem.
Júlia lesütötte a szemét.
– Tudtam, hogyan bánnak veled. És hallgattam. Azt hittem, ez a normális. Péter is mindig azt mondta, a nő dolga tűrni.
– És most? – kérdezte Eszter.
– Eljöttem tőle. Három napja. Összepakoltam és elmentem.
Eszter megdermedt.
– Komolyan?
– Igen. Rájöttem, hogy nem kell így élni. Téged nézve értettem meg.
Csendben teáztak. A hallgatásukban ott volt valami közös, kimondatlan szövetség.
A harmadik tárgyaláson megszületett az ítélet. A házasságot felbontották. A stúdió Eszter kizárólagos tulajdona maradt. Gáboré lett a lakás és az autó. Gyermektartásról nem esett szó – nem született közös gyerekük.
Gábor kifejezéstelen arccal hallgatta az ítéletet. Kifelé menet utolérte.
– Tévedtem – mondta nehezen.
Eszter várta a megkönnyebbülést, de nem jött.
– Igen, tévedtél. De nem egyetlen alkalommal. Három éven át. És ezt egy mondat nem törli el.
Otthagyta.
Egy héttel később nagy megrendelésen dolgozott – egy belvárosi étterem belső terén. Prestízsmunka volt, sokat számított. Amikor csöngettek, futár állt az ajtóban hatalmas fehér pünkösdirózsa-csokorral.
– Feladó?
– Névtelen.
A kártyán ez állt: „Köszönöm, hogy megmutatta, lehet másképp élni. A volt alsó szomszédja.”
Eszter elmosolyodott.
Nem sokkal később az ügyvédje telefonált.
– Gábor visszavonta a vagyonmegosztási igényt. Azt üzente, nem akar tovább pereskedni.
– Tényleg?
– Így tűnik. Akármi is az oka, önnek kedvez.
Eszter a fehér virágokra nézett. Mindegy volt, miért hátrált meg. A lényeg az volt, hogy ő szabad.
Este kiállt az erkélyre. A város fényei alatt lüktetett az élet. Már nem érezte magát idegennek benne. Csak Eszter volt – nem valakinek a felesége, nem céltábla, nem cseléd.
Üzent az anyjának: „Vége. Hivatalosan is elváltam. A stúdió az enyém.”
A válasz gyorsan jött: „Tudtam, hogy menni fog. Büszke vagyok rád.”
Eszter mélyet lélegzett. A fejében új tervek formálódtak.
Az asztalán ott feküdt egy régi, gyűrött blokk az építőanyag-üzletből – az első vita emléke. Kettétépte, és a szemetesbe dobta.
A múlt többé nem irányította.
Az ablakhoz lépett. Az ibolya csendben virágzott, a pünkösdirózsák illata betöltötte a szobát. Előtte egy élet állt, amelyet maga alakíthat.
Valaha azt hitte, a család azt jelenti: tűrni, hallgatni, alkalmazkodni. Most már tudta, hogy önbecsülés nélkül minden asztalnál csak kiszolgáló az ember.
Ő pedig nem akart többé mások éttermében dolgozni.
Megnyitotta a sajátját.