Mónika ekkor hirtelen felpattant a székéről, tenyerével az asztalra támaszkodva.
– Mit művelsz te, szégyentelen? A férjedet alázod meg mindenki előtt? Ő értetek robotolt!
Eszter lassan felé fordította a fejét.
– Értünk, Mónika? Akkor nézzük meg, pontosan kikért is.
A táskájából elővett egy újabb dossziét, és az asztalra borított egy második köteg bizonylatot. Ezek már nem építőanyag-üzletekből származtak, hanem elegáns ruhaszalonokból és ékszerboltokból. A papírok ráfeküdtek az előző kupacra, és a helyiségben szinte tapinthatóvá vált a csend.
– Ezek az ön vásárlásai, Mónika. Az elmúlt három évből – mondta higgadtan Eszter. – Itt például egy nercbunda, ötszázezer forint. Itt egy arany nyaklánc medállal, kétszázhúsz. Ezek pedig gyémánt fülbevalók, háromszázötven. És még ruhák, táskák, cipők. Összesen kétmillió-egyszázezer forint.
– Hazugság! – csattant fel Mónika, de a hangja elvékonyodott. – A saját pénzemből vettem!
– Sajátból? – Eszter előhúzott egy banki kimutatást. – Akkor ezek mik? Gábor számlájáról az önére utalt összegek. Rendszeresen. Havonta ötven, száz, néha kétszázezer forint. Megjegyzés: „anyának gyógyszerre”. „Anyának kivizsgálásra.” „Anyának kezelésre.”
A lapot az asszony elé csúsztatta.
– Nem gyógyszert vett, Mónika. Hanem bundát és aranyat. Akkor is, amikor én a kórházban feküdtem. Emlékszik? Két éve. Amikor elveszítettem a babát, és az orvosok nyugalmat és megfelelő ellátást javasoltak. Ön pedig azt mondta Gábornak: „Nem kell erre a meddőre költeni, jó lesz az állami is.”
Júlia felzokogott. Péter elfordította a fejét. A szegedi nagynéni a tenyerébe temette az arcát.
Mónika falfehéren állt, a szája mozgott, de nem jöttek ki szavak.
Gábor felugrott, közben feldöntött egy borospoharat. A vörösbor végigfolyt a hófehér abroszon, de senki nem törődött vele.
– Megőrültél? – üvöltötte. – Minden szavad hazugság! Hamisítvány az egész! Tönkre akarsz tenni!
– Hamisítvány? – Eszter elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást, és felé nyújtotta. – Itt a kivonat a kártyádról. Nézd meg a dátumokat, az összegeket. Pontosan egybeesnek a vásárlásokkal. A bundát három nappal azután vették, hogy kétszázezret utaltál „gyógyszerre”.
Gábor elkapta a készüléket. A képernyőt bámulta, majd anyjára nézett. Mónika elfordította a tekintetét.
– Anya? – kérdezte bizonytalanul. – Ez igaz?
– Gáborkám, édes fiam, nem úgy van az… – hebegte az asszony. – Én csak jót akartam, család vagyunk…
– Csak magára gondolt – vágott közbe Eszter. – Mindig is. Gábor napi tizenhat órát vezetett taxit, a bevétele felét önnek adta, otthon pedig azt mondta, nincs pénz. Én spóroltam. Magamon, az ételen, az orvoson. Ön pedig gyémántot vett.
– Hallgass! – fordult felé Gábor, szemében gyűlölet villant. – Szándékosan az évfordulón? Anyámat akartad megalázni!
– Azt akartam, hogy végre meglásd az igazságot – felelte Eszter nyugodtan. – De te sosem akartad látni.
Ekkor előhúzta a harmadik mappát. Egy pillanatig a kezében tartotta, mintha mérlegelne, majd Gábor elé tette.
– Ez neked szól.
– Mi van benne? – kérdezte gyanakodva.
– Nyisd ki.
Gábor lassan felnyitotta. Orvosi leletek, zárójelentések, szakvélemények feküdtek benne. Legfelül a meddőségi klinika főorvosának aláírásával ellátott dokumentum.
Gábor átfutotta, majd újra elolvasta. Az arca fokozatosan elsápadt.
– Ez… ez nem lehet…
– De igen – mondta Eszter csendesen. – Három év vizsgálatainak eredménye. Emlékszel, hányszor vettek tőlem vért? Hányszor feküdtem kórházban? Mindig azt mondták, velem minden rendben.
– Emlékszem… – motyogta Gábor.
– Lapozz az utolsó oldalra. András professzor véleménye. Tavaly Debrecenben.
Gábor remegő kézzel fordította meg a lapot.
– Ez… nem igaz.
– Nem akartál vizsgálatra menni. Mindig rám hárítottad a felelősséget. Azt terjesztettétek, hogy én vagyok meddő. Három évig hallgattam ezt. Tőled, anyádtól, a barátaitoktól.
Eszter Júliára és Péterre nézett. Júlia a széket szorította, képtelen volt felemelni a fejét.
– András professzor kimondta: nálam nincs probléma. Nálad viszont van. És te ezt tudtad. Ezért jelentetted ki, hogy az orvos kontár, és többé nem megyünk vissza. Megtiltottad, hogy bárkinek beszéljek róla.
– Nem… – suttogta Gábor, de a hangjából eltűnt a magabiztosság.
– De. És azért dühöngtél, amikor anyád meddőnek nevezett. Nem miattam. Hanem mert rettegtél, hogy egyszer elmondom az igazat. Most megtettem.
Mónika visszahanyatlott a székére.
– Gáborkám… igaz ez?
Gábor hallgatott. A papírokat bámulta, mintha először találkozna velük. Eszter még sosem látta ilyen elveszettnek.
– Csendben akartam elválni – folytatta fáradt hangon. – Ügyvédhez mentem, hogy békésen intézzük. Nem akartam jelenetet. De tegnap széttépted a befizetési bizonylatot, azt mondtad, semmi vagyok. Rám parancsoltál, hogy mosolyogjak. Anyád leöntött üdítővel, te pedig nevettél.
Végignézett a vendégeken.
– Azt vártátok, hogy tűrjek. Hogy maradjak csendben. Hogy hálás legyek, amiért eltűrtök ebben a házban. Igazatok van: ebben a lakásban valóban senki voltam. Egy alkalmazott, aki fizette a felújítást, főzött, takarított, és közben hallgatott.
Töltött magának vizet, felemelte a poharat.
– Egészségetekre. Kívánom, soha ne kerüljetek ilyen helyzetbe. És ha mégis, legyen bátorságotok kimondani az igazat.
Ivott, letette a poharat, vállára vette a táskáját, és az ajtó felé indult.
– Megállj! – Gábor elé lépett. – Sehova nem mész! Ez az én lakásom. Itt maradsz, és rendet teszel.
Eszter hűvös tekintettel nézett rá.
– Valóban a tiéd. Házasság előtt vetted, nem tartok rá igényt. De a stúdió, amit „a te pénzedből valónak” neveztél, az én nevemen van. Abból fogom fizetni az albérletet. A taxidat pedig tegnap elszállították a tartozásaid miatt. Azok miatt a hitelek miatt, amelyekből ékszerek lettek. Tudtad?
Gábor elsápadt.
– Mi van?
– Már nincs autód. Tegnap láttam, amikor az ügyvédtől jöttem. Holnap magyarázkodhatsz, mivel mész dolgozni.
Kikerülte, kilépett az előszobába. A nappaliban síri csönd maradt utána.
Felvette a kabátját, kezébe vette a kocsikulcsot. Mielőtt lenyomta volna a kilincset, Gábor hangja utolérte:
– Ha most elmész, nincs visszaút!
Eszter hátrafordult.
– Visszaút már három éve sincs, Gábor. Csak te nem vetted észre.
Csendesen csukta be maga mögött az ajtót.
Az utcán mély levegőt vett, beszállt az autójába. A keze remegett a kormányon. Ekkor érkezett az üzenet az ügyvédtől: „A keresetet befogadták. Hétfőn megkapja az ügyszámot. Milyen volt az ünnepség?”
Eszter felnézett az ötödik emeleti ablakokra, ahol még mindig égett a fény.
„Emlékezetes. Kiderült az igazság.” – írta vissza.
Elindult, és nem nézett hátra.
Céltalanul autózott a városban. Elhaladt a rakpart, majd a park mellett, ahol egykor kéz a kézben sétáltak. Az emlékek már nem fájtak – inkább kimerítették.
Gábor hívta. Kinyomta. Újra hívta. Ismét elutasította. Aztán üzenet érkezett: „Meg fogod bánni. Gyere vissza, amíg nem késő.”
Letiltotta a számot.
Végül a városon kívül állt meg, egy éjjel-nappali áruház parkolójában. Tudta, mehetne Rékához, de most nem akart kérdésekre felelni. Kávét vett az automatából, leült a bejárat melletti padra. A levegő hűvös volt, de tiszta.
Írt az ügyvédnek: „Eljöttem. Nincs hova mennem ma éjjel. Tud ajánlani valamit?”
A válasz hamar megérkezett: „Egy ismerősöm kiad egy belvárosi garzont. Bútorozott, azonnal költözhető. Huszonötezer havonta. Megfelel?”
Megfelelt. A stúdiója havi átlag százötvenezer forintot hozott.
Másnap tízre beszéltek meg találkozót. Eszter az autó hátsó ülésén aludt el, kabátjába burkolózva.
Reggel napfény ébresztette. Elgémberedett, de valami furcsa könnyedséget érzett. Mintha mázsás súly esett volna le róla.
Pontban tízkor ott állt a belvárosi ház előtt. A lakás kicsi volt, huszonnyolc négyzetméter, de tiszta, rendezett. Az idős tulajdonosnő alaposan végigmérte.
– Egyedül költözik? – kérdezte.
– Igen.
– Nyugalmat szeretnék a házban – bólintott az asszony. – Látom, sírt. Itt csend van. Pihenjen.
Eszter halványan elmosolyodott.
– Kiveszem.
Kifizette az első hónapot és a kauciót. Amikor egyedül maradt, végigsimított az ablakpárkányon. Idegen volt minden, mégis felszabadító.
Leült a kanapéra, és kitört belőle a sírás. Nem a megaláztatás miatt. A megkönnyebbülés miatt.
Később hideg vízzel megmosta az arcát. A telefonján sorra érkeztek az üzenetek. Júlia bocsánatot kért. A nagynéni bátorította. Anyja telefonált.
– Mi történt? – kérdezte aggódva. – Gábor azt mondja, jelenetet rendeztél.
Eszter hosszan mesélt. A pénzről, a leletekről, a sértésekről.
A vonal túlsó végén csend volt, majd az anyja csak ennyit mondott:
– Holnap megyek hozzád.
– Nem szükséges…
– De igen. Ott leszek.
Eszter tudta, hogy ebben nincs vita. Az anyai makacsságot tőle örökölte.
A szoba csendes volt, a falak üresek, a jövő pedig ismeretlen, de először érezte úgy, hogy az életében most nem valaki más dönt helyette, hanem ő maga.