„Átkutattad a dolgaimat?” Eszter kihívó nyugalommal kérdezte, miután Gábor dühösen az ügyvédi számlát az asztalra csapta

Kíméletlen feszültség rontotta el a gyönyörű estét
Történetek

Eszter nem nézett Gáborra, aki a tekintetével követte minden mozdulatát, amikor kitárta az ajtót. A küszöbön Péter és Júlia állt – régi ismerősök, inkább Gábor barátai, mint az övéi. Péter egy hatalmas tortásdobozt szorongatott, Júlia karján csokor virág, a másik kezében ajándéktáska.

– Szia, Eszter! – hajolt oda Júlia, és puszit nyomott az arcára. – Feketében? Hiszen ünnepelünk!

– Átöltöztem – felelte röviden Eszter, miközben átvette a virágot. – Gyertek, mindenki bent van.

Péter hangosan fújt egyet, ahogy levette a kabátját. Nagydarab férfi volt, a hangja betöltötte a teret, mintha mindig közönség előtt beszélne.

– Hol az ünnepelt? – kiáltotta már menet közben, választ sem várva. – Mónika! Boldog születésnapot! Teljesüljön minden kívánságod!

A nappaliban újra felélénkült a hangzavar: ölelések, puszik, jókívánságok. Eszter a konyhába vitte a csokrot, hogy vízbe tegye. Júlia utána somfordált, és leült egy székre.

– Mi ez a komor arc? – kérdezte. – Kerek évforduló, örülni kellene.

– Örülök – mondta Eszter, és a csap alá tartotta a vázát.

– Ugyan már, látszik rajtad. Gábor mondott valamit?

– Gábor tegnap sok mindent mondott.

Júlia sóhajtott, mintha tapasztalt bölcs lenne, pedig alig két éve ismerték egymást, és inkább Gáborhoz húzott.

– Eszter, egy nő legyen okos. Mónika idős, neki már mindent el lehet nézni. Olyan nagy dolog lett volna hallgatni a férjed kedvéért?

Eszter lassan felé fordult, kezében a vízzel teli váza.

– Júlia, direkt öntötte rám a levet. És Gábor nevetett. Szerinted ezt szó nélkül kellett volna hagynom?

– Lehet, hogy véletlen volt – kerülte a tekintetét Júlia. – Te meg rögtön jelenetet csináltál. Gábor mondta, mostanában feszült vagy.

Eszterből kibukott:

– Tegnap beadta a keresetet az ügyvédem. Válni fogok.

Júlia arca megmerevedett.

– Te… mit csináltál?

– Válókereset. A papírok már a bíróságon vannak. Igen, ideges vagyok. Most pedig, ha megbocsátasz…

Ott hagyta a döbbent nőt, aki tátott szájjal maradt a konyhában. Eszter visszament a nappaliba, elrendezte a virágot az asztalon. Hallotta, ahogy Júlia sietve súg valamit Péternek az előszobában. Péter füttyentett, majd hümmögött.

Nem telt el öt perc, Péter már a konyakot töltögette, és harsány hangon osztotta az észt.

– Gábor, elkényeztetted – intett Eszter felé, aki épp a hidegtálat rendezte. – Nálunk az asszony tudja, hol a helye. Anyám szava szent. A feleség nem vitatkozik.

Gábor mogorván bólogatott. Mónika elégedetten emelte a poharát.

– Na, végre valaki értelmesen beszél! – mondta, majd gyors pillantást vetett Eszterre. – Vannak, akik elfelejtik, mit jelent tisztelni az idősebbeket.

Eszter letette a tálat. Mozdulatai kimértek voltak, mégis érződött bennük az elfojtott erő.

– Péter – szólalt meg halkan, de tisztán –, és nálatok hogy alakul a közös élet Júliával és az édesanyáddal?

Péter félrenyelt.

– Tessék?

– Egy lakásban éltek, igaz? Júlia fél éve költözött hozzátok. Milyen a viszony? Anyukád még mindig „haszontalan tyúknak” hívja az orvosnál, vagy már megszokta?

Dermedt csend ült az asztalra. Júlia az ajtóban állt, arca elsápadt.

– Megőrültél? – csattant fel Péter, és felugrott.

– Csak kérdeztem – felelte Eszter nyugodtan. – Hiszen szerinted a nőnek tűrnie kell. Júlia is tűr, nem? A konyhában alszik, mert szobát nem kapott. Vagy rosszul tudom?

Júlia arca fehér lett, Péteré vörös. Már indult volna Eszter felé, amikor Gábor megragadta a karját.

– Ülj le! – sziszegte, majd Eszterre nézett. – Mit művelsz?

– Beszélgetek – vont vállat Eszter, és egy poharat törölgetett, amely már így is csillogott. – Péter tanácsokat adott, én példát hoztam.

Péter zihálva visszaült, mert Júlia könyörgően súgott a fülébe. Mónika undorodva tette le a poharát.

– Elrontod az estét. Ide ünnepelni jöttek, nem civakodni.

– Csak válaszoltam – mondta Eszter. – Ha valaki szerint nincs helyem, emlékeztettem, hogy mások sincsenek könnyebb helyzetben.

Júlia hirtelen felpattant, a szék felborult mögötte.

– Fogd be! Semmit sem tudsz!

Eszter ránézett.

– Igazad van. Sajnálom.

Őszinte volt a hangja. Júlia zavarba jött, majd felkapta a táskáját, és kisietett. Péter káromkodva követte.

Gábor felállt, ökle összeszorult.

– Most elégedett vagy? – kérdezte halkan, de a hangja jeges volt.

– Bocsánatot kértem.

– Menj a konyhába, és maradj ott estig – hajolt közelebb. – Ne égess tovább.

Eszter nem sütötte le a szemét.

– Kimegyek. De nem parancsra.

A folyosón hallotta, ahogy Mónika hangosan méltatlankodik: „Miért nem válsz el tőle, Gáborkám?” Eszter megállt egy pillanatra.

– Már megtettem – lehelte alig hallhatóan.

Leült a konyhában, kezeit az ölébe tette. A nappaliból tompa nevetés, kínos oldás hallatszott. Egy rokon Szegedről azt mondta: „Fiatalok, összevesznek.” Mónika sóhajtozott, hogy ő bezzeg sosem szólt vissza a férjének.

Eszter ujjai a szoknyája zsebében lapuló papírt tapogatták. A válókereset ott volt.

Ekkor megjelent Gábor Szegedről érkezett nagynénje – ötven körüli, fáradt tekintetű asszony.

– Kislányom, jól vagy? – kérdezte csendesen.

– Igen.

– Láttam, mi történt. És azt is, hogy Gábor nevetett. Az apja is ilyen volt – sóhajtott. – Anyás.

Eszter meglepetten nézett rá.

– Miért nem szólt eddig senki?

– Mert nem hallgatnak ránk. De te még dönthetsz.

A nő megszorította a vállát.

– Ne hagyd, hogy összetörjenek.

Eszter szemébe könny gyűlt, de nem sírt.

– Köszönöm.

Amikor egyedül maradt, elővette a papírt. A kék bélyegző, az aláírása. Visszatette, felállt, megigazította fekete ruháját, és visszament.

Feszültség fogadta. Péter és Júlia visszaültek, Júlia szeme vörös volt. Eszter összeszedte a tányérokat.

– Mindjárt hozom a meleg ételt – mondta higgadtan.

A konyhában Mónika hangja átszűrődött: „Hogy élsz ezzel a nővel?”

Eszter gépiesen dolgozott. A zsebében lapuló irat emlékeztette: már nem sokáig.

Amikor visszaindult a tálcával, Gábor hangosan pohárköszöntőt javasolt:

– Igyunk anyára! És aki nem érti, mi a család, legalább udvariasságból töltsön!

Eszter egy pillanatra megállt, majd belépett. Letette a tálat.

– Mindjárt jövök. Még valamit hozok.

Nem a konyhába ment, hanem a hálóba. A reggel összekészített nagy táskát emelte fel. Nehéz volt.

Visszatért a nappaliba. Suttogás futott végig a társaságon.

– Mi az már megint? – hallatszott Mónika hangja.

Eszter az asztalhoz lépett, a táskát egy székre tette.

– Különleges ajándék – mondta nyugodtan.

Kicipzározta. Kötegelt iratokat vett elő, az asztal közepére helyezte, Gábor tányérja és Mónika pohara közé. Még egy mappát, majd egy harmadikat.

Néma csönd lett. Mónika hangja remegett.

– Ezek micsodák?

Gábor arca elsápadt. Eszébe juthatott a tegnap széttépett ügyvédi számla.

– Eszter, tedd el – mondta fojtottan. – Vendégek vannak.

– Ez nektek szól – felelte halkan. – Az utolsó ajándékom ebben a házban.

Szétbontotta az első köteget. Hosszú, összeragasztott blokkszalagok kerültek elő.

– Építőanyag-üzletek számlái – magyarázta. – A tavalyi felújításról. Gábor kétszázezer forintot kért a családi kasszából. Azt mondta, kevés lett. Még kért. A végén összesen kétmillió-háromszázezer forint ment el.

Gábor felugrott.

– Felújításra!

– Igen. Csakhogy a számlák szerint egymillió-kettőszázezer forintnyi anyag lett vásárolva. A többi?

Egy kézzel írt lapot tett elé.

– Minden tételt vezettem. Dátum, összeg. Ahogy kérted.

Gábor szürkült arccal nézte a papírokat.

– Kémkedtél utánam?

– A közös pénzünket könyveltem – válaszolta Eszter.

Mónika idegesen mozdult a széken, miközben a vendégek dermedten figyelték, ahogy az asztalon sorakozó iratok súlya lassan ránehezedik az ünnepi asztalra.

Életidő