A péntek este úgy csordogált, mintha direkt lassítani akarná az időt. Eszter a konyhaablaknál állt, egyik vállával a füléhez szorította a telefont, a másik kezével pedig számokat jegyzett le egy gyűrött papírlapra. Előtte az asztalon menükinyomtatások, vendéglista és az ültetési rend vázlata hevert szanaszét. Másnap Mónika kerek születésnapját ünnepelték – hatvan éves lett. Mindennek hibátlannak kellett lennie, és Eszter már negyedszer egyeztette a cateringgel, mikor érkezik a meleg étel.
– Igen, tudom, hogy kristálypoharat nem biztosítanak. A saját készletünket tesszük ki – mondta kiegyensúlyozott hangon, miközben belül a kimerültség szorította a mellkasát. – Háromra jöjjenek, négykor érkeznek a vendégek. Köszönöm.
Bontotta a hívást, és kézfejével letörölte a homlokáról a verítéket. Majdnem nyolc volt. Gábor még nem ért haza. Mostanában ez gyakran előfordult, de Eszter ezúttal nem bánta. Ha a férfi a közelben volt, a készülődés rendszerint zűrzavarba fulladt: belepiszkált az edényekbe, kritizált, hangoskodott, és figyelmet követelt anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzájárult volna az előkészületekhez.
Alighogy feltette a levest főni, kivágódott a bejárati ajtó. A léptek súlyosak és ingerültek voltak. Eszter megfeszült, majd a zaj irányába fordult.
Gábor kabátostul rontott be a konyhába. Arca vöröslött, tekintete villámlott. Egy összegyűrt papírt szorongatott, amit szó nélkül az asztalra csapott. A lap végigcsúszott a vendéglistán, és a vágódeszka mellett állt meg.
– Ez meg mi? – kérdezte tompa, fenyegető hangsúllyal.
Eszter rápillantott. Az ügyvédi iroda számlája volt, ahol két nappal korábban járt. A sarkán ott díszelgett az aláírása és a konzultáció összege. Karba fonta a kezét.
– Átkutattad a dolgaimat?
– Azt kérdeztem, mi ez! – csattant fel Gábor, és a tenyerével az asztalra csapott. – Miféle vagyonmegosztási tanácsadás? Elment az eszed?
Eszter nem sütötte le a szemét. Két hete készült erre a beszélgetésre, de a családi ünnepség után akarta felhozni, hogy ne legyen botrány. Úgy tűnt, nem várhat tovább.
– Beadom a válókeresetet, Gábor.
A férfi egy pillanatra megdermedt. Arcán átsuhant a bizonytalanság, amit azonnal elsöpört a düh.
– Most akarsz jelenetet rendezni? Anyám holnap ünnepel! Miről beszélsz te?
– Arról, hogy nem vagyok hajlandó tovább ebben a bohózatban élni – felelte Eszter, hangja megremegett, de gyorsan összeszedte magát. – Mónika múlt héten idegenek előtt nevezett meddőnek. Te pedig megint mellé álltál. Mindig mellé állsz. Elegem van.
– Anyám az igazat mondta! – ordította Gábor. – Három év orvos, három év pénz, és semmi eredmény. Még én kérjek bocsánatot?
– Azt szeretném, ha végre nem az árnyéka lennél! – Eszterből kitört az indulat, ami ritkán fordult elő vele. – Nem látod, hogyan aláz meg? Vendégek előtt, a barátaid előtt. Te pedig hallgatsz. Vagy bólogatsz.
Gábor megragadta a karját. Ujjai fájdalmasan szorultak rá.
– Nélkülem ki vagy te? – sziszegte közel hajolva. – A lakás az enyém, az autó az enyém. A stúdiódat az én pénzemből indítottad. Az a dolgod, hogy teríts és mosolyogj. Holnap szépen végigcsinálod, érted? Egy szó válásról se!
Eszter a kezére nézett, majd a szemébe.
– Engedd el a karomat.
– Tessék?
– Engedd el. Nem vagyok a tulajdonod.
A férfi eleresztette, majd ellökte a vállánál fogva. A számlát apró darabokra tépte, és a szemetesbe hajította.
– Holnap kettőkor itt lesz anyám. Lesz terített asztal, torta, vendégek. Te pedig kedves leszel. Utána pedig elmész pszichológushoz, mert baj van a fejeddel.
Azzal kiviharzott, és bevágta a hálószoba ajtaját.
Eszter lassan leült a sámlira. A leves már kifutóban volt, elzárta a gázt. A keze remegett, de nem félelemből – évek óta gyűjtött harag vibrált benne.
Elővette a telefonját, megnyitotta az ügyvéd üzenetét.
„Be tudjuk adni még ma? Nem várok hétfőig.”
Pár perc múlva válasz érkezett: „Ha reggel bejön az irodába, elkészítem a kérelmet. Biztos benne? Az ünnepség után nagy felhajtás lesz.”
Eszter a szétszóródott papírdarabokra nézett, majd a vendéglista első sorára, ahol Mónika neve állt.
– Biztos – mondta halkan az üres konyhának.
A hálószoba ajtaja csapódott, Gábor kiment az erkélyre cigarettázni. Valószínűleg az anyját hívta. Eszter nem figyelt rá. Kinyitotta a hűtőt, elővette az alapanyagokat, és folytatta a munkát.
Másnap tökéletes asztal lesz. Aztán vége.
Szombat hajnalban hatkor ébresztett a telefon. Eszter pár másodpercig mozdulatlanul feküdt, hallgatva Gábor nehéz lélegzését. A férfi keresztben feküdt a takarón, arca még álmában is sértődöttnek tűnt.
Eszter halkan felkelt, farmert és pulóvert húzott, a zsebébe csúsztatta az útlevelét és a kulcsait. A tükör előtt megállt egy pillanatra – a szeme alatt sötét karikák húzódtak, de nem törődött velük.
Óvatosan zárta be maga mögött az ajtót. A reggeli levegő friss volt, a nap már a háztetők fölé kúszott. Az ügyvéd irodája tizenöt perc sétára volt. Gyors léptekkel haladt, zsebében a megbeszélni kívánt pontok listájával.
Pont fél hétkor nyitott be a régi bérház földszintjén lévő irodába. Az ügyvédnő már várta.
– Foglaljon helyet. Elkészítettem a beadványt – mondta tárgyilagosan.
Eszter leült, és aláírta a dokumentumokat.
– Ma szeretném benyújtani.
– Szombat van, a bíróság zárva – magyarázta az ügyvéd. – De elektronikusan továbbítjuk. Hétfői dátummal iktatják, de ma bekerül a rendszerbe. Biztos benne?
– Három éve várok – felelte Eszter. – Elég volt.
Hét órakor az utolsó lapot is aláírta.
– Ha fenyegeti, azonnal hívjon – figyelmeztette az ügyvédnő.
– Fog – bólintott Eszter. – De ma még nem. Ma ünneplünk.
Kint mély levegőt vett. Nem érzett örömöt, inkább különös nyugalmat.
Amikor hazatért, Gábor még aludt. Eszter nekilátott az előkészületeknek. Zöldségeket szeletelt, tányérokat rakott ki, elővette a porcelánkészletet.
Gábor fél kilenc körül jelent meg.
– Na, megjött az eszed? – kérdezte gúnyosan, miközben elvette a kávéját.
Eszter nem felelt.
– Hozzád beszélek.
– Hallom.
– És?
Eszter ránézett.
– Nem kérdezted, hogy aludtam. Csak azt, hogy viselkedem-e. Mintha idomított állat lennék.
Gábor dühösen csapta le a bögrét.
– Ne kezdj!
– Terítek anyádnak. Ezt akartad.
A férfi káromkodva ment zuhanyozni.
Pontban kettőkor megszólalt a csengő. Mónika lépett be elsőként, magas sarkúban, csillogó ruhában, frissen fodrászolt hajjal. Mögötte két barátnője, Gábor nagynénje Szegedről és a földszinti szomszéd.
– Eszter, ne ácsorogj, segíts! – utasította azonnal.
Miután mindenki levetkőzött, Mónika végigmérte az asztalt.
– Hol a kristály? – kérdezte élesen.
– Nem teszem ki – válaszolta Eszter nyugodtan. – Nem szeretném, ha eltörne.
A levegő megfagyott.
– Mit képzelsz? – hördült fel Mónika.
Gábor azonnal mellette termett.
– Kérj bocsánatot.
– Miért? – kérdezte Eszter higgadtan.
Végül kimondta a formális bocsánatkérést, mire Mónika elégedetten fordult el.
Nem sokkal később, amikor Eszter italokat vitt be, Mónika „véletlenül” felborított egy pohár meggylevet, ami Eszter világos ruhájára ömlött.
– Jaj, ügyetlen vagyok – sóhajtotta álságosan.
Gábor kuncogott.
Eszter szó nélkül a hálóba ment. Levette a foltos ruhát, és felvette a fekete, egyszerű darabot, amit Gábor gyűlölt. A válókereset másolatát a szoknyája zsebébe tette.
A tükörből határozott tekintet nézett vissza rá.
– Nevess csak, Mónika – suttogta. – Nem sokáig.
Visszalépett a nappaliba. Abban a pillanatban újra megszólalt a csengő. Eszter az ajtó felé indult, elhaladt az asztal mellett, érezte a vendégek tekintetét a hátán, majd lenyomta a kilincset, és ajtót nyitott. A küszöbön állók látványára egy pillanatra megállt a levegőben a mozdulata.