A férfit olyan erővel szorították a padlóhoz, hogy még egy kiáltásra sem maradt ideje. A bilincs fémes kattanása élesen hasított a lakás csendjébe — mintha egy hosszú, értelmetlen mondat végére tettek volna pontot.
— A célpont biztosítva — lihegte Levente a rádiójába. Lerántotta a sisakját, majd Annához lépett. Az arca sápadt volt, a tekintete feszült. — Élsz?
Anna bólintott. Szólni nem tudott. Nem a rettegés fojtotta el a hangját, hanem az, hogy vége lett. Egyszerűen csak vége.
— A gyerekek? — Levente a vállára tette a kezét. A kesztyű hideg volt, olajszag áradt belőle.
— A fürdőben… — préselte ki magából.
A fürdőszoba ajtajához indult, bizonytalan léptekkel. Levente a könyökénél fogva tartotta, nehogy összeessen. Közben a többiek talpra állították Gábort. Nem szólt, csak rekedten zihált, arccal a szőnyegbe fordulva. A tarkóján vöröslő horzsolás égett.
— Márk, nyisd ki. Anya vagyok. Minden rendben.
Néhány másodpercig néma csend volt odabent, aztán csikordult a zár. Az ajtó résnyire nyílt, és Márk szeme jelent meg a résben. Amikor meglátta az anyját és az egyenruhásokat, szélesebbre tárta az ajtót, és magához húzta Lillát. A kislány még mindig a plüssnyulat szorította. Nem sírt — inkább értetlenül figyelt.
— Gyertek ide, kicsik — Anna leguggolt, kitárta a karját.
A gyerekek hozzásimultak. Lilla a nyakába fúrta az arcát, Márk pedig az inge ujját markolta, miközben az apját nézte, akit kivezettek. Gábor nem emelte fel a fejét. Hirtelen öregnek és megtörtnek tűnt, távolinak attól az embertől, aki alig egy órája még romba döntötte az életüket.
Nem sokkal később megérkeztek a mentők. A kék kabátos doktornő azonnal Annához lépett.
— Nézzük csak… a járomcsontja csúnyán megsérült. A keze is. Forrázás?
— A vízforraló — felelte röviden Anna. — Kérek majd hivatalos látleletet. Szükségem lesz rá a feljelentéshez.
Az orvos meglepetten pillantott rá.
— Természetesen készül jegyzőkönyv. Mintha nem ez lenne az első esete…
— A 112-es központban dolgozom diszpécserként — hunyta le a szemét Anna, miközben a hideg borogatást az arcára tették. — Tudom, mi a menete.
Az éjszaka hátralévő része a kapitányságon telt. Anna a nyomozó irodájában ült, és jegyzőkönyvet írt. Minden mondat fájt, a keze lüktetett. Márk és Lilla a pihenőszobában aludtak, Levente kabátjával betakarva.
— Anna, tisztában van vele, hogy megpróbálhatják óvadékkal kiengedni? — kérdezte a fiatal, karikás szemű nyomozó, miközben a tollát forgatta. — A korábbi szolgálati minősítései jók… leszámítva a „magánéleti körülményeket”.
— Nem fog sikerülni — tette az asztalra az összetört karóráját. — Diktafon van benne. A pánikgombbal együtt indul. Rajta van minden: a fenyegetések, az ütés, az is, ahogy a gyerekekhez próbált betörni.
A nyomozó felvonta a szemöldökét.
— Ezt maga szerelte be?
— Igen. Megtanultam, hogy jobb egy plusz hangfelvétel, mint egy újabb sebhely.
Akkor lépett ki az épületből, amikor az ég alja világosodni kezdett. Eger ébredezett. Az első buszok komótosan haladtak, az utcaseprők már dolgoztak. A város ugyanúgy indult a napnak, mint bármely másik hétköznapon.
Levente elvitte őket a nővéréhez. Anna képtelen lett volna visszamenni abba a lakásba, ahol az ajtót ideiglenesen szigetelőszalag tartotta.
— Köszönöm, Levente — mondta, miközben kiszállt.
— Anna… mikor mész újra szolgálatba?
— Holnapután. A beosztás nem áll meg.
A nővére, Dóra, szó nélkül tett elé egy bögre teát, miután lefektette a gyerekeket.
— Hogy bírod? — kérdezte halkan.
Anna a kezére nézett. A csuklóján vörös csík húzódott, az ujján már nem volt ott a karikagyűrű — még bent, a kapitányságon dobta a szemetesbe.
— Tudod, mi a furcsa? — kortyolt bele a teába. — A csend. A munkában állandóan hangokat hallok: sikolyokat, zokogást, könyörgést. Most meg… semmi.
Az ablakhoz lépett. A párkányon egy kiszáradó muskátli állt, amelyet Dóra elfelejtett meglocsolni. A levelek széle barnult, roppanós lett. Anna vizet töltött egy pohárba, és lassan a földre öntötte.
Tisztában volt vele, mi vár rá: tárgyalások, vagyonmegosztás, nehéz beszélgetések a gyerekekkel. Tudta, hogy Gábor bocsánatért esdekel majd, aztán fenyegetőzik, majd újra könyörög. A forgatókönyv ismerős volt számára — százszor hallotta már mások történetében.
Csakhogy most az ő aktája zárult le. Státusz: „Intézkedés megtörtént. Segítség megérkezett.”
Ujjával megérintette a járomcsontját. A bőr forró és feszes volt, de a fájdalom már háttérbe szorult. A faliórára nézett. Hat óra. Egy új nap kezdete.
Elővette a telefonját. Réka üzent: „Veled vagyunk. Levente mindent elmondott. Pihenj.”
Anna lefelé fordítva tette le a készüléket az asztalra.
Új órát kell vennem, gondolta. Erős üveggel. Olyat, amelynek a gombja nem akad be.
Leoltotta a konyhában a villanyt.
A folyosón sorban álltak a gyerekcipők — Márk sportcipője és Lilla rózsaszín csizmája. Igazított rajtuk, hogy egyenes vonalban álljanak. Becsukta a hálószoba ajtaját, ahol a gyerekek aludtak.
Az asztalon egy üres csésze maradt. Elmosta, szárazra törölte, és visszatette a helyére. Rendnek kell lennie. Mostantól mindennek rendben kell lennie.
Leült az ablak melletti székre. Odakint lassan elhaladt az első trolibusz.
Anna összekulcsolta a kezét a térdén.