Anna látta, ahogy Gábor a fiók felé kap, ahol az evőeszközök hevertek. A szíve nem összerándult – egyszerűen magasabb fokozatra kapcsolt, mint amikor vészjelzés érkezik a központba. Nem várt tovább.
A tűzhelyről felrántotta a vízforralót. Még meleg volt, de már nem lobogott benne a víz. Nem öntötte ki – pajzsként tartotta maga elé, és lendületből megemelte.
— Ne gyere közelebb — mondta halkan, de élesen. — Gábor, figyelmeztetlek. A gyerekek a fürdőben vannak. Mindent hallanak.
— Hallják csak! — csapott le a férfi a karjára, a kanna megbillent, és a forró víz végigcsorgott Anna csuklóján. — Tudják meg, milyen az anyjuk! Áruló!
Az égető érzés késve érkezett, de a fájdalom nem tudott áttörni rajta. Valami jeges, tiszta düh szakadt fel benne, ami áttörte a szakmai fegyelmet. Előrehajolt, és a homlokával pontosan az orrnyeregre ütött. Nem volt erős csapás, inkább célzott – pont úgy, ahogy két éve az önvédelmi képzésen tanították.
Gábor felnyögött, hátratántorodott, és az orrához kapott. Ujjai között azonnal megjelent a vér.
— Te… megütöttél? — lihegte hitetlenkedve. — Engem?
Rárontott. Anna félrehúzódott, végigsiklott a fal mentén, és a folyosó felé igyekezett. Az ajtót kellett elérnie. Ki kellett nyitnia, mielőtt odakint betörik – minden másodperc számított, az a néhány, ami a mentés és a tragédia között húzódik.
A folyosón érte utol. Gábor elsodorta, a földre taszította, teljes súlyával ránehezedett. Anna tüdejéből kiszorult a levegő. A férfi arcát próbálta elérni, karmolt, de Gábor lefogta a csuklóit, és a padlóhoz szorította.
— Vége van — sziszegte. — Lejárt a műszak, Annácska.
Abban a pillanatban éles csattanás hallatszott a fürdőből. Fémes zaj – talán Lilla verte le a lavórt vagy a fogkefetartót.
Gábor megmerevedett, a hang irányába fordította a fejét.
— Ott vannak? — kérdezte halkan, baljós nyugalommal. — Elbújtattad őket? Ellenem neveled a saját gyerekeimet?
Felemelkedett, de még mindig szorította Anna karját.
— Ne menj oda! — kiáltotta Anna először igazán hangosan. — Gábor, ne merészeld!
Válaszul egy pofon csattant az arcán, ugyanott, ahol korábban is. Oldalra zuhant, a látása egy pillanatra elsötétült. Hallotta, ahogy Gábor a fürdőszoba ajtajához lép, rángatja a kilincset.
— Márk! Nyisd ki! — üvöltötte. — Apa nem haragszik! Azonnal nyisd ki!
Anna a bokája után kapott, és teljes erejével megrántotta. Gábor elvesztette az egyensúlyát, együtt estek a keskeny folyosó szőnyegére. A falról lesodródott a fogas, kabátok, sálak, táskák hullottak rájuk.
Két perc. Csak kettő.
Gábor ütötte, ahol érte – vállon, háton –, hogy leszakítsa magáról. Anna nem engedett. Tudta, ha most elereszti, a fürdő ajtaja nem marad épen. És ott bent Lilla a plüssnyulával.
— Engedj el! — üvöltötte a férfi, és a hajánál fogva a padlóhoz csapta a fejét.
Anna nem a fájdalmat érzékelte, hanem a rezgést. Nem belülről jött.
A lépcsőház felől dübörgés hallatszott. Nehéz, sietős léptek zaja, több emberé egyszerre. Nem titkolózva rohantak felfelé.
Gábor is meghallotta. Megállt, felemelte a fejét.
— Kik ezek? — kérdezte levegő után kapva.
Anna elmosolyodott. A szája felszakadt, a vér sós és meleg volt.
— Érted jönnek, Gábor — suttogta. — Letelt az időd.
Az ajtót kemény ütés érte. Egyetlen, rövid, fenyegető csapás. A zár kitartott – Anna mindig ragaszkodott a megerősített tokhoz és a többpontos zárhoz.
— A törvény nevében, nyissák ki! — harsant egy hang. Levente volt az, nem a headseten keresztül, hanem élőben. Réka biztosan őt küldte.
Gábor felpattant. Ide-oda kapkodta a tekintetét az ajtó és a konyhában hagyott kés között.
— Te… tényleg megtetted… — hátrált az ablak irányába.
— Tizenkét perc — mondta Anna, a falnak támaszkodva állt fel. — Ennyi az átlagos éjszakai reakcióidő a körzetünkben. Tudtad. Csak elfelejtetted, hogy kihez mentél feleségül.
Az ajtó másodszor is megremegett, vakolat hullott a padlóra.
— Menj be a szobába! — kiáltotta Anna. — Add meg magad! Parancsuk van a kemény intézkedésre!
De Gábor már nem hallotta. A fogas alól felkapott egy nehéz, kampós esernyőt, és védekező állásba helyezkedett. Meg volt győződve róla, hogy elbánik velük – egykori rendőrként lenézte a gyorsreagálású egység „kölykeit”.
A harmadik csapásnál az ajtó nem tartott tovább.
A tok egy darabja kiszakadt, a szárny betört a lakásba, és hatalmas csattanással a falnak vágódott. A szűk előszobát azonnal elárasztotta a fekete egyenruhák, sisakok és a kinti hideg levegő szaga.
Anna úgy érzékelte az egészet, mintha lelassult volna az idő. A taktikai lámpák fénye végigszántotta a félhomályt, megvilágítva a porfelhőt és a padlón csillogó vércseppeket.
— Fegyvert a földre! — dördült egy hang a pajzs mögül.
Gábor felemelte az esernyőt, kiáltott valamit, de a hangja elfulladt. Két bevetési ember egyszerre mozdult. Egy gyors rántás, a pajzs keményen a mellkasának csapódott — és az a férfi, aki percekkel ezelőtt még legyőzhetetlennek hitte magát, összecsuklott a folyosó kövén.