Anna lassan leereszkedett a hokedli szélére. Kilenc perc. Az idő sűrű masszaként vánszorgott előre. A lakás minden apró zaja felerősödött: a falióra kattogása, a régi radiátor tompa zúgása, Gábor egyenetlen, nehéz légzése. A férfi nyakán kidagadt egy ér, lüktetése szinte látható volt. A feszültség a végletekig húzódott benne. Az ital nem csillapította, inkább felszította benne a parazsat.
— Gábor, az a csütörtök pokoli volt. Tömegbaleset az autópályán. Nem hagyhattam ott a műszakot.
— Persze, hogy nem hagyhattad — csattant fel, és az asztalra csapott. Az üveg megremegett. — Fontos akarsz lenni. Élvezed, hogy mások rajtad lógnak. Itthon meg? Itt semmi vagy. Egy nő, akinek az a dolga, hogy időben kész legyen a leves, és maradjon csöndben.
Anna biccentett. Hatvan másodperc. Még egy perc.
Eszébe jutott egy három évvel korábbi hívás. Egy asszony suttogott a vonal túlsó végén: „Az ajtó mögött áll baltával… kérem…” Anna akkor is higgadtan irányított, egyenletes hangon, lépésről lépésre. Aztán recsegés, betörő ajtó, sikoly — és utána csend. A járőr négy percet késett a lezárt vasúti átjáró miatt. A nő nem élte túl.
Anna három éjszakán át nem aludt. Akkor tanulta meg, hogy az érzelmek gyorsabban végeznek egy diszpécserrel, mint bármely fegyver. Csak a protokoll számít.
Ma ő maga volt a protokoll.
Gábor felállt. Egy fejjel magasabb volt nála, vállban majdnem kétszer olyan széles. Valaha biztonságot jelentett ez az erő, most inkább egy repedezni készülő betontömbnek tűnt, amely bármikor ráomolhat.
— Miért hallgatsz? — lépett közelebb. — Megint az az arcod… mintha fölötte állnál mindennek. Azt hiszed, okosabb vagy nálam? Mert a vonal másik végén sír az egész megye, te meg irányítod őket?
Anna megérezte a leheletét az arcán: alkohol és olcsó cigaretta keveréke. Nem húzódott el. Tudta, ha most hátrébb rebben, ütni fog.
— Csak fáradt vagyok, Gábor. Beszéljünk erről holnap.
— Nem lesz holnap — markolta meg hirtelen a vállát. Ujjai átfogták a vékony anyagot, a szorítás azonnal fájdalmat hasított bele. — Most mondod meg az igazat. Van ott valakid? Az a Levente? Hívogat munkaidőn kívül is?
Anna a karórájára pillantott. Hét perc a tizenkettőből.
Levente csupán egy hang a fejhallgatóban. Valaki, aki tudja, hány perc alatt ér ki a mentő az ötödik lakótelepre. Nem szerető. A rendszer része, amely most hangtalanul suhan Eger éjszakai utcáin, kék fény nélkül. Ő kérte a „csendes érkezést”, hogy Gábor ne kapjon időt késért nyúlni, vagy a gyerekekkel elbarikádozni magát.
— Fáj — mondta Anna tárgyilagosan. Nem panasz volt, puszta tény. A teste rögzítette az adatot: a vállán újabb lila folt lesz az arccsontján lévő mellé.
— Fáj? — rázta meg. A feje hátrabicsaklott. — És nekem nem fáj? Olyan nő mellett élni, aki levegőnek néz? Aki úgy vizsgál, mint egy esetszámot? Azt hiszed, nem látom? Pont úgy nézel rám, mint egy „B” kategóriás hívásra. Családi balhé, közepes súlyosság.
Igaza volt. A házasságuk tragédiája éppen ebben rejlett. Anna már rég nem férjet látott benne, hanem egy lehetséges ügy szereplőjét. A szakmai távolságtartás, amely a munkában életet mentett, itthon olaj lett a tűzre. Nem adta meg neki az érzelmi alárendelődést, amit követelt. Nem könyörgött, nem zokogott, nem rogyott térdre. Csak… kivárt.
— Készülsz valamire — merevedett meg Gábor. Szeme összeszűkült. — Túl higgadt vagy. Még magadhoz képest is.
Elengedte a vállát, és a karórája felé kapott. Anna ösztönösen rántotta el a kezét. Hiba volt. Az első valódi ellenállás.
— Add ide! — ordította.
Megragadta a csuklóját. Az ízületek reccsentek. Egy rántás, a szíj elszakadt, az óra a konyhakőre zuhant. A már megrepedt üveg apró darabokra hullott, szilánkjai hidegen csillantak a neonfényben.
— Mi ez? — kapta fel. — Miért villog kéken? Anna, mit csináltál?
— Csak lépésszámláló — felelte, igyekezve, hogy a hangja egyenletes maradjon. — Tedd le. Teljesen összetöröd.
— Hazudsz! — az órát a mosogatóba hajította. A fém csattanása a kerámián lövésként dördült. — Kit hívtál? A rendőr haverjaidat? A kollégáidat?
Az ablakhoz rohant, félrerántotta a függönyt. Az utca üresnek tűnt. Se kék fény, se sziréna. Csak a sápadt lámpák és néhány lustán kavargó hópehely egy elhaladó autó fényszórójában.
Anna számolt. Négy perc.
— Senki — fordult vissza Gábor, arca vörös volt a dühtől. — De próbálkoztál. Fel akartál jelenteni? Miután mindent én intéztem? Ezt a lakást ki szerezte? Ki fizette a felújítást?
— A gyedemből és a hitelből, amit még most is törlesztek — állt fel Anna. — Nyugodj meg. Minden mozdulatoddal csak rontasz a helyzeten. Menj be a szobába. Most.
— Bemegyek — indult el felé lassan, fenyegető nyugalommal. — De előbb gondoskodom róla, hogy többé egyetlen gombot se tudj megnyomni. És az a tekintet… az a diszpécser-tekintet is eltűnik az arcodról.
A konyhabútor felé szorította, és a fiók irányába nyúlt.