Anna a tükörbe nézett, mégsem a saját arcát látta, hanem a bal arccsontján lassan szétterülő, sötétlila foltot. A fejében nem zúgott semmi, gondolat sem cikázott át rajta — csak egy pontos, belső visszaszámlálás kattogott. Öt másodperc az ütés óta. Hét. Tíz. Az előszobában sült hagyma és gyurmából gyúrt figurák jellegzetes szaga keveredett — egy átlagos kedd este illata, amely egyetlen mozdulattal szakadt ketté: azelőttre és azutánra.
— Fogd be! — Gábor a füléhez hajolva sziszegte a szavakat. A hangja feszült volt, idegenül csengő, mintha maga is megijedt volna attól, amit az ökle tett. — Egyszerűen hallgass el, Anna. Ne kényszeríts rá, hogy nagyobb baj legyen. Mindig te provokálsz a kérdéseiddel.
Márk és Lilla a gyerekszoba ajtajában álltak. Az ötéves Lilla a mellkasához szorította kopott plüssnyulát, Márk — nyolcévesen — mozdulatlanul figyelt. A szemei túl nagyok voltak az arcához képest, sötétek és üresek, mintha mindent magukba szippantanának, ami Anna anyai nyugalmából még maradt. Anna nem moccant. Tudta, hogy most egy hirtelen gesztus is robbanást idézhet elő.
Gábor hátat fordított, bevonult a nappaliba. Nehéz léptek, a kanapé rugóinak panaszos nyikordulása, aztán csend.
Anna a karórájára pillantott. A számlap üvege berepedt, a repedések kusza mezőkre osztották az időt. Ő az idővel dolgozott. A 112-es központban ez az egyetlen erőforrás, amit nem lehet pénzért megszerezni, kikönyörögni vagy elrabolni. Negyven másodperc egy hívás felvételére, két perc az adatlap továbbítására. Ha csúszol, valaki meghalhat.
Most az idő ellene dolgozott, mégis igyekezett megdermeszteni. Gábor nem hallotta a halk kattanást. Az okosórája oldalán lévő apró gombot már azelőtt megnyomta, hogy a férfi keze lendült volna. Nem anyát vagy barátnőt hívott. Az általa összeállított „riasztási csomagot” aktiválta, amelyet szolgálati kiskapukkal és a műszaki osztályos ismeretségekkel rakott össze.
„Esemény rögzítve” — futott át az agyán. Látta maga előtt, ahogy Réka monitorán felvillan a vörös ablak: „Kovács Anna. Kód 02. Támadás. Kiskorúak a helyszínen. Hangrögzítés aktív.”
Lassan, hogy még a ruhája se zizegjen, leguggolt a gyerekek elé.
— Márk, fogd meg Lillát. Menjetek a fürdőbe. Zárjátok be az ajtót, és bármit hallotok, egy hang se jöjjön ki. Értetted?
A fiú bólintott. Nem kérdezett, nem sírt. Ez volt a legijesztőbb. Az ilyen otthonokban a gyerekek túl korán tanulják meg, hogy a parancs nem igényel magyarázatot. Árnyékként suhantak végig a folyosón. A fürdő ajtaja halkan kattant.
Tizenegy perc a kiérkezésig. Egerben estefelé bedugul a híd környéke, de a 402-es egység rendszerint az Október utca sarkán várakozik. Ha Réka piros prioritást adott, átvágnak a mellékutcákon.
A konyhában kinyílt a hűtő. Üveg csörrent. Gábor minden „nevelés” után ivott. Ez volt a szertartása: előbb a düh, aztán az önigazolás, végül a vodka, hogy elfojtsa a „stresszt”, amit szerinte Anna okozott.
Márciusban kellett volna elmenni. Amikor először lendítette meg a törölközőt. Vagy még előbb — amikor akkorát csapott az asztalra, hogy a leveses tányér felugrott és kiborult.
Az arccsontja lüktetni kezdett. A teste önálló életet élt: ujjai remegtek, de a térdéhez szorította őket, amíg engedelmesen meg nem nyugodtak. Sértettséget nem érzett. A sértettség luxus azoknak, akik ráérnek érezni. Neki számok voltak.
Tíz perc negyven másodperc.
— Anna! — üvöltötte a konyhából. — Gyere ide! Mondtam, hogy gyere! Ne állj ott duzzogva. Te hergeltél fel. Na?
Nem felelt. Tudta, hogy a hallgatása jobban őrjíti, mint bármilyen visszakiabálás. A kiabálás azt jelezné, még mindig a hatása alatt áll. A csend viszont bizonytalanság. Gábor pedig a bizonytalanságot nem bírta elviselni.
Levente, a szolgálati társa gyakran tréfálkozott vele: „Anna, te annyira higgadt vagy, hogy még egy sorozatgyilkost is rávinnél, hogy kitöltse a nyomtatványt.” Most valószínűleg már látja a helyzetét a térképen. Tudja, hogy otthon van. Azt is tudja, hogy Gábor egykori rendvédelmi dolgozó, aki papíron „közös megegyezéssel” távozott, valójában kezelhetetlen dühkitörések miatt.
Anna a konyha felé indult. Nem félelemből. El kellett terelnie a figyelmét a fürdőről. Ha a gyerekeket kezdené keresni, minden összeomlana.
— Itt vagyok, Gábor — mondta halkan. A torka száraz volt, mint egy harminchat órás műszak végén.
A férfi az asztalnál ült, még mindig abban a régi formaruhás pólóban, amelyet három éve hordott itthon. Az asztalon félig üres üveg és Anna telefonja hevert. Gábor felvette a készüléket, forgatta az ujjai között.
— Hívott valaki? Láttam, hogy az órádhoz nyúltál. Kinek üzengetsz állandóan? Megint a diszpécsereidnek?
— Az időt néztem — felelte Anna, és nem a szemébe, hanem az orrnyeregre fókuszált. Régi trükk: így kevésbé érzi kihívásnak a tekintetet. — Vacsorázniuk kell a gyerekeknek.
— Hirtelen eszedbe jutottak a gyerekek? — vigyora inkább vicsor volt. — Alszanak. Vagy aludniuk kéne. Ülj le. Még nem beszéltük meg, miért késtél tizenöt percet csütörtökön.