— Igen. — Attila a kezét az asztalra tette, ugyanúgy, mint az első este — lapos tenyér, az asztal lapján. — Nem fogom vitatni.
Ágnes nem szólt semmit.
— Azt akarom, hogy tudd — mondta Attila —, hogy nem akartam neked rosszat. Tudom, hogy ez most… tudom, hogy ez így hangzik. De nem akartam.
— Tudom, hogy nem akartál — mondta Ágnes.
— Akkor miért…
— Mert az nem elég, Attila. Hogy nem akartál rosszat. Az nem elég harminckét évre.
Attila nem felelt.
— Nem elég, hogy négy évig titkoltad. Nem elég, hogy a lakásra jelzálogot vettél fel a nevem nélkül. Nem elég, hogy én hónapvégeken számolgattam, te meg százötvenezer forintot tettél félre. Nem azért, mert rossz ember vagy. Hanem mert azt gondoltad, hogy dönthetsz helyettem. Hogy te tudod, mi a jobb.
Attila a fejét lehajtotta.
— Ezt gondoltad — mondta Ágnes. — Harminckét évig ezt gondoltad.
Csend volt. A hűtő zümmögött.
— Talán igen — mondta Attila végül. Halkan. — Talán igen.
Ez volt az egyetlen mondat, amit Ágnes igaznak hallott az egész ősz alatt.
A per elindult novemberben. Marcell vezette, és az első tárgyalás januárra volt kitűzve. Addig Ágnes a lakásban maradt, Attila is a lakásban maradt — ez furcsán csendes volt, de nem elviselhetetlenül. Két ember, akik harminckét évet töltöttek ugyanabban a térben, megtanulnak mozogni egymás körül anélkül, hogy összeérnének.
Kata decemberben jött haza, karácsonyra. Tudott valamit — anyja megmondta neki, röviden, tényszerűen, nem részletezve. Kata huszonnyolc éves volt, és az anyja mozdulatait csinálta — az apró, pontos mozdulatokat —, de az apja hangját. Határozott volt, és nem kérdezősködött.
Az ünnepi vacsoránál mindenki ott ült.
— Rakott krumpli? — kérdezte Kata.
— Rakott krumpli — mondta Ágnes.
— Jó.
Attila a telefont nem vette elő. Ez volt az egyetlen változás az asztalnál. Ágnes észrevette, de nem szólt.
Kata a vacsora után segített mosogatni. Egymás mellett álltak a mosogatónál, és Kata átnyújtotta a tányérokat, Ágnes letörölte.
— Jól vagy, anya?
— Igen.
— Biztos?
Ágnes letette a törülközőt, és ránézett a lányára. Kata az ő arcát örökölte — a szemét, a homlokát, a szája sarkát. Harminckét év alatt tanult mozdulatok.
— Igen — mondta Ágnes. — Azt hiszem, igen.
Kata bólintott, és visszanyúlt a következő tányérért.
Januárban a tárgyalás előtt három nappal Marcell felhívta Ágnest.
— Attila elfogadta az egyezségi javaslatot — mondta.
Ágnes megállt a folyosón, ahol éppen állt.
— Melyiket?
— A harmadikat. A lakás az ön nevére kerül, a jelzálog törlesztésébe ő fizet be havi háromszázezer forintot a következő négy évben. A maradék számlaegyenleg — az a négymillió-háromszázezer — fele öné.
— Miért fogadta el?
— Mert az alternatíva rosszabb lett volna neki. És mert — ezt nem tudom biztosan, ez az én benyomásom — mert talán akarta.
Ágnes nem felelt.
— Ágnes?
— Igen, itt vagyok.
— Rendben van?
— Igen. Köszönöm, Marcell.
Letette a telefont, és az ablakhoz ment. Január volt, a fák csupaszok. Egy sem maradt a levelekből.
Edina aznap este jött — nem volt megbeszélve, csak csengett, és ott volt, a piros sállal, egy üveg borral.
— Hallottam — mondta.
— Marcell szólt?
— Marcell szólt. — Edina bejött, lerakta a bort az asztalra. — Hol a dugóhúzó?
— Második fiókban.
Edina kinyitotta a bort, Ágnes poharat hozott. Leültek a tölgyfa asztalhoz.
— Na — mondta Edina.
— Na — mondta Ágnes.
Ittak.
— Hogy érzed magad?
— Nem tudom még. Üresnek. Nem rosszul, csak… üresnek.
— Ez normális.
— Tudom.
Edina a poharát forgatta.
— Mit fogsz csinálni?
— A bojlert lecserélem — mondta Ágnes.
Edina felnézett, aztán nevetett. Nem hangosan — csak halkan, ahogy az emberek nevetnek, amikor valami pontosan igaz.
— A bojlert lecseréled.
— A bojlert lecserélem. Aztán meglátjuk.
Reggel Ágnes egyedül volt a konyhában. Attila az éjjel elvitte a bőröndjét — nem csendben, de nem is zajosan. Ágnes hallotta a cipzár csikorgását a szomszéd szobából, de nem kelt fel.
Most a konyhában állt, és vizet forralt. A régi bojler a fürdőszobában zümmögött — ahogy mindig, néha egy kicsit hangosabban, mint kellene.
Kivette a fehér porceláncsészét a szekrényből, a kék mintásat, és beletette a teafilter-tartót.
A víz forrt.