— Attila — mondta.
Felnézett.
— Miért gondolod, hogy elárultalak valamiben?
Attila arca nem változott. Csak nézett rá, és Ágnes látta, hogy a kérdés nem lepte meg. Várta. Talán napok óta várta.
— Nem gondolom — mondta végül.
— Tegnap előtt azt mondtad.
— Akkor sem gondoltam komolyan.
— Attila.
— Ágnes, fáradt vagyok. Nem akarok most erről…
— A lakáson jelzálog van — mondta Ágnes.
A mondat a levegőben maradt.
Attila nem szólt semmit. Csak ült, és nézte az asztalt. A tölgyfa asztalt, amit harminc éve vett, és akkor azt mondta: ez nem fog tönkremenni.
— Tudtam, hogy megtalálod — mondta végül.
— Mikor lett volna szándékodban megmondani?
— Amikor rendeztem volna.
— Mikor rendeződik?
Attila felemelte a fejét. A szeme fáradt volt — nem bűnös, nem dühös. Csak fáradt.
— Nem tudom.
— A tizenkétmillió — honnan jött?
— Befektetés. Rossz döntés. Elveszett.
— Mind?
— Majdnem mind.
— Majdnem mennyi?
Attila a kezét az asztalra tette. Lapos tenyér, az asztal lapján.
— Tízmillió elveszett. A maradék a számlán van.
— A számlán. A titkos számlán.
Attila nem tagadta. Ez volt a legrosszabb — hogy nem tagadta. Mert ha tagadta volna, Ágnes tudott volna mit kezdeni vele. De nem tagadta, csak ült, és nézte az asztal lapját, és az arca olyan volt, mint egy emberé, aki már régóta tudja, hogy ez az este el fog jönni.
— Miért nem szóltál? — kérdezte Ágnes.
— Mert szégyelltem.
— Négy évig szégyellted.
— Igen.
— Közben a bojlert nem cseréltük le, mert nincs rá keret.
Attila nem felelt.
— Közben a nyaralást lemondtuk.
Csend.
— Közben én minden hónap végén azt számoltam, mi fér bele, mi nem, és közben te havonta százötvenezer forintot tettél félre egy számlára, amit én nem ismertem.
— Azt a maradékot mentettem — mondta Attila. — Ha mindent a közösbe tettem volna, az is elveszett volna.
— Ez az, amit te gondolsz, igen? Hogy te védtél minket?
Attila nem felelt.
Ágnes felállt. Nem kiabált. A hangja egyenes volt, szinte halk.
— Holnap elmegyek egy ügyvédhez — mondta. — Nem vitára, nem fenyegetésre. Csak tudni akarom, hol állok jogilag. Mert eddig azt hittem, tudom, hol állok. Most nem tudom.
— Ágnes…
— Nem kérek tőled semmit ma este. Csak annyit, hogy ne hazudj nekem többet.
Kiment a szobából.
A hálószobában leült az ágy szélére, és a kezét nézte. Nem remegett. Arra gondolt: „Harminckét év. Harminckét év alatt hány dolgot nem tudtam?”
Nem tudta a választ. Nem is akarta most tudni.
Marcellnél másnap reggel tízen volt.
— A jelzálog törlesztése folyamatban van — mondta Marcell, miután megnézte a dokumentumokat. — Havonta fizetik, de az összeg magas. Ha megáll a törlesztés, a bank hat hónapon belül végrehajtást indíthat.
— Mit jelent ez rám nézve?
— Önre nézve azt jelenti, hogy bár a lakásban él, jogilag nincs nevén semmi. Ha Attila nem fizeti a jelzálogot, és a bank behajtja a lakást, önnek nincs jogi eszköze megakadályozni.
Ágnes a tárgyalóasztal lapját nézte. Üveg volt, alatta sötét fa.
— Kivéve — folytatta Marcell — ha elindítjuk a házassági vagyonjogi eljárást, és kérjük a közös vagyon megosztását. Ebben az esetben az ön harminckét éves hozzájárulása — a munkajövedelem, a háztartás, a gyermeknevelés — vagyoni értéknek minősül, és a bíróság figyelembe veszi.
— Mennyi ideig tart?
— Egy-másfél év, ha nem vitatott. Ha vitatott, kettő-három.
— És addig?
— Addig a lakásban maradhat. Elköltözési kötelezettség nincs, amíg a per folyamatban van.
Ágnes bólintott.
— Csináljuk.
Marcell felnézett.
— Biztos?
— Biztos.
— Rendben. Akkor holnapig összeállítom az első beadványt. Aláírja, és benyújtjuk.
Ágnes hazafelé megállt a Mézeskalácsnál. Nem volt megbeszélve semmije Edinával, csak úgy ment be. Edina nem volt ott — persze, tíz óra volt, Edina ilyenkor dolgozik. De Ágnes leült a sarokasztalhoz, rendelt egy kávét, és ült.
A piros sál nem volt ott. Csak az üres szék.
Ágnes a kávéját nézte. Fehér porcelán, kék mintával.
Attila három napig nem szólt semmit. Jött haza, evett, amit Ágnes csinált — mert Ágnes csinált vacsorát, mert ez a szokása volt, és a szokásokat nem az Attila miatt tartotta —, aztán bement a szobájába. Nem kérdezett. Nem vádaskodott.
A negyedik nap este leült a konyhában, és várt, amíg Ágnes lerakja a tányérját.
— Kaptam egy levelet — mondta.
Ágnes ránézett.
— A bíróságtól?
— Igen.
— Akkor tudod.