— Igen — mondta. — Azt hiszem, igen.
Marcell irodája a belvárosban volt, egy régi bérházban, a harmadik emeleten. Ágnes a liftet várta, de a lift nem jött, ezért gyalog ment fel. A lépcsőkorláton piros szőnyeg volt — kopott, de még tartotta magát.
Marcell negyvennyolc éves volt, szemüveges, és úgy fogott kezet, mintha tényleg odafigyelne rá, nem csak automatikusan. Leültek a tárgyalóban, és Ágnes kiterítette az asztalra a lefotózott kivonatokat — kinyomtatta otthon, az irodai nyomtatón.
— Négy év — mondta Marcell, és végigolvasta a papírokat. — Ez nem alkalmi. Ez rendszeres.
— Tudom.
— A számlát ön nem ismerte?
— Nem. Csak véletlenül találtam meg.
— A közös vagyonból ment ki ez a pénz?
— Nem tudom. Azt hittem, hogy az én fizetésem és az ő fizetése a közös számlára megy. De most nem tudom.
Marcell bólintott, és egy mappát vett elő.
— Rendben. Akkor először megnézzük, mi van a közös számlán, mi van a nevén, és mi van az ön nevén. Tulajdoni lap is kell — a lakásra.
— A lakás az ő nevén van — mondta Ágnes.
Marcell felnézett.
— Csak az övén?
— Igen. Akkor vettük, amikor én még nem dolgoztam. Azt mondta, egyszerűbb így intézni. Én hittem neki.
A szobában csend volt. Marcell lerakta a tollát.
— Mennyi ideje van otthon?
— Most? Semennyi. Ő reggel elmegy, este jön haza.
— Rendben. Akkor csináljuk így: a következő egy héten belül szerezze meg a legfrissebb tulajdoni lapot — ez online is megy, az ingatlan.hu-n keresztül, vagy személyesen a földhivatalban. Nézzük meg, nincs-e rajta jelzálog, nincs-e rajta más neve.
Ágnes a papírjaira nézett.
— Más neve — ismételte.
— Ez csak egy lehetőség. Nem biztos, hogy ez van.
— De lehet.
— Lehet.
Ágnes hazafelé a metróban ült, és nézte a szemközti ülőhelyet. Üres volt. Valaki ottfelejtett egy újságot — sport-tematikájú, a borítón focisták.
Arra gondolt: harminckét év. Harminckét év alatt hány döntést hoztak együtt? Hány döntést hozott ő egyedül, azt hívén, hogy együtt hozzák? A lakás. Az autó — amit aztán eladtak, mert Attila azt mondta, nem kell kettő. A nyaralás, amit tavaly lemondtak, mert „nincs rá keret”. A bojler.
A bojler.
Négymillió-háromszázezer forint, és a bojler még mindig a régi.
Két nappal később Ágnes a földhivatalban volt. A tulajdoni lap kinyomtatásához sorszámot kellett húzni — huszonhármas sorszám, tizenegy ember előtte. Leült a váróteremben, a kemény műanyag széken, és várt.
A dokumentum hat perc alatt elkészült.
Ágnes a folyosón állt, és olvasta.
A lakás Attila nevén volt. Ez nem volt meglepetés. Ami meglepetés volt: 2022 januárjában — másfél éve — Attila jelzálogot vett fel a lakásra. Tizenkétmillió forint. A jelzálog még állt.
Ágnes hátradőlt a folyosó falának. A hideg csempe keresztülment a kabátján.
„Tizenkétmillió.”
Nem a saját pénzük. Hitelpénz. A lakás terhelt. Ha Attila nem fizeti — és ki tudja, fizeti-e, mert a bankszámlakivonatból nem derült ki — akkor a bank behajtja. A lakást behajtja.
Az ő lakásukat.
Azt a lakást, ahol harminc éve él, ahol Kata felnőtt, ahol a tölgyfa asztal áll, ahol a bojler még mindig a régi.
Felhívta Marcellt.
— Megvan a tulajdoni lap — mondta.
— És?
— 2022 januárjától tizenkétmilliós jelzálog van rajta.
Másodpercnyi csend.
— Rendben — mondta Marcell, és a hangja nem változott, de Ágnes érezte, hogy ez nem semleges csend volt. — Jöjjön be holnap. Hozza a tulajdoni lapot, a bankszámlakivonat-fotókat, és ha van, az eredeti vételárra vonatkozó bármilyen dokumentumot.
— Nincs — mondta Ágnes. — Soha nem kaptam semmit. Azt mondta, ő intézi.
— Értem.
— Marcell.
— Igen?
— Mi lesz, ha a jelzálogot nem fizeti?
— Azt holnap megbeszéljük.
Ágnes hazafelé nem a metrón ment. Gyalog indult el, mert szüksége volt a levegőre. Október eleje volt, és a fák végre elkezdtek változni — sárga, narancssárga, egy-egy piros. A levelek még rajta voltak, de lazán, mintha bármikor el tudnának engedni.
Azon az estén Attila korán jött haza — hatkor. Ez ritka volt. Ágnes a konyhában ült, és a telefont nézte, amikor bejött.
— Mi a vacsora? — kérdezte.
— Nem csináltam vacsorát — mondta Ágnes.
Attila megállt.
— Miért nem?
— Mert nem volt kedvem.
Csend. Attila a hűtőhöz ment, kinyitotta, benézett, becsukta.
— Rendelhetek valamit?
— Rendelhetsz.
Leült az asztal másik végéhez, és a telefonját nézte. Ágnes nézte őt. Ötvennyolc éves volt Attila, és az elmúlt évek megültek rajta — a vállán, a szeme alatt, a szája sarkában. Ágnes arra gondolt, hogy valamikor ez az arc volt a legismerősebb arc a világon.