Hazafelé a buszon ülve Ágnes visszagondolt arra az estére — a karácsonyira. Kata mellette ült, és a terítőt igazgatta, ahogy az anyja szokta, és Ágnes arra gondolt, hogy a lánya pontosan ugyanolyan mozdulatokat csinál, mint ő. Ugyanolyan aprók és pontosak. Tanult mozdulatok. Harminckét év alatt tanult mozdulatok.
Attila a telefont nézte.
A buszmegálló után három sarokkal laktak. Ágnes gyalog ment haza, és útközben beállt a pékségbe, mert kenyér kellett. Ilona, a pékség tulajdonosa, éppen a pultot törölte.
— Jó napot, Ágnes néni — mondta Ilona.
— Jó napot. Egy szezámos cipót kérek.
— Friss jött be fél tizenegyre.
Ágnes megfogta a zacskót, kifizetett, és kiment. Egyszerű volt. A kenyér meleg volt a kezében.
Otthon Attila nem volt. Ez nem volt szokatlan — napközben általában az irodájában volt. Ágnes lerakta a kenyeret, levette a kabátját, és leült a konyhában. Nézte az asztalt.
Az asztal tölgyfa volt, harminc éves. Attila vette, amikor beköltöztek ebbe a lakásba. Akkor büszke volt rá — végigütögette a lapját, és azt mondta: „Ez nem fog tönkremenni.” Ágnes akkor nevetett, mert ki mondja azt egy asztalról?
Most az asztal tökéletesen rendben volt. Semmi rajta, csak a gyümölcsöstál, benne három alma.
Ágnes felállt, bement a dolgozószobába, és kinyitotta Attila fiókját.
Nem szokott fiókokat nyitogatni. Ez volt az első alkalom harminckét év alatt.
Nem tudta, mit keres. Csak érezte, hogy keresni kell valamit — mert a tegnap esti mondat ott volt még a fejében, és nem ment el, és az ilyen mondatok általában valahonnan jönnek.
A fiók tetején iratok voltak. Számlalevek, banki értesítők. Ágnes átnézte őket — semmi különös. Aztán a fiók alján, egy barna borítékban, meglátott valamit.
Egy bankszámlakivonat.
Nem az övék.
Egy másik bank, más számlaszám. Az Attila neve rajta — Vásárhelyi Attila —, de ez nem a közös számla volt. Ez egy külön számla volt. Ágnes a kezébe vette, és elolvasta.
Az egyenleg: négymillió-háromszázezer forint.
A befizetések visszamentek négy évre. Havonta, rendszeresen: százhúszezer, százötvenezer, egyszer kétszázezer. Összesen — Ágnes fejben számolt, de nem jött ki pontosan, ezért fogott egy papírt és tollat — összesen ötmillió-kétszázezer forint felett.
Négy év alatt.
Ágnes letette a papírt. A keze nem remegett — ezt maga is meglepőnek találta. Csak ült a széken, nézte a kivonatot, és arra gondolt: „Na. Szóval ez az.”
Nem tudta még, kinek a pénz. Nem tudta, honnan jött. De tudta, hogy Attila erről nem szólt soha. Négy évig nem szólt.
A közös számlán akkor is szűkös volt néha a hónap vége. Ágnes emlékezett arra, hogy tavaly januárban azt mondta Attila, hogy le kell cserélni a bojlert, de most nincs rá keret. Le kell várni. Ágnes várt. A bojler még mindig a régi.
Visszatette a kivonatot a borítékba, a borítékot a fiókba, és bezárta.
Ment vissza a konyhába, lerakta a tollat az asztalra, és állt egy percig. Az almák ott voltak a tálban. Piros almák — Attila szereti a pirosat, ő inkább a zöldet.
Felvett egyet, és visszatette.
Nem evett.
Este Attila hazajött hét körül. Levette a cipőjét az előszobában — ezt mindig megcsinálta, ez volt az egyetlen rendszeres szokása, ami soha nem változott —, bement a konyhába, és kinyitotta a hűtőt.
— Vacsorára mi van? — kérdezte.
— Rakott krumpli — mondta Ágnes. — Fél óra.
— Oké.
Leült az asztalhoz, kivette a telefonját. Ágnes a sütőre nézett.
„Most. Most kellene megkérdezni.”
De nem kérdezte meg.
Nem azért, mert félt. Hanem azért, mert tudta, hogy ha most kérdez, Attila letagadja, és ő nem tud mit kezdeni a tagadással. Kell valami, amivel nem tud mit kezdeni.
Másnap reggel, amíg Attila a fürdőszobában volt, Ágnes visszament a fiókhoz, kivette a kivonatot, és lefotózta a telefonjával. Minden lapot. Aztán visszatette, és bement a konyhába reggelit csinálni.
Attila kijött a fürdőszobából, megitta a kávéját, felöltözött, és elment. Puszit nem adott — ez már három éve így volt, Ágnes pontosan emlékezett, mikor szűnt meg. Egy hétköznap reggel, 2021 februárjában. Attila sietett, azt mondta, fontos megbeszélés, és kiment. Másnap is sietett. Utána már nem jutott eszébe.
Ágnes kivette a telefonját, és felhívta Edinát.
— Ismersz ügyvédet? — kérdezte.
Csend volt egy másodpercig.
— Igen — mondta Edina. — Marcell. Volt osztálytársam, most vagyonjogi ügyekkel foglalkozik. Megadom a számát?
— Kérlek.
— Ágnes.
— Igen?
— Jól vagy?
Ágnes az ablakra nézett. Szeptember vége volt, de a fák még zöldek. Csak néhány levél sárgult el az eresz alatt.