— Azt hittem, te voltál az egyetlen, akiben megbízhattam.
Ágnes a konyhapultnál állt, és éppen a vacsoráját melegítette. Harminckét év. Harminckét év után ennyit mondott a férje, mielőtt lerakta a kulcsait az asztalra, és kiment a hálószobába. Nem csapta be az ajtót. Nem kiabált. Csak annyit mondott, és elment — mintha egy számlát fizetett volna ki.
Ágnes nem mozdult. A mikrohullámú sütő pittyegett, de nem nyitotta ki. Nézte a fehér ajtót, a kis kerek ablakot, a forgó tányért odabent, és arra gondolt: „Na. Ez most mi volt?”
Nem tudta, hogy ez az este lesz az utolsó, amikor még nem tudja az igazat.
Harminckét évvel korábban Attila Vásárhelyi Attila volt — huszonhárom éves fiatalember, aki az anyja Trabantjával jött a randevúra, és annyira ideges volt, hogy kétszer is elvétette a bekötőutat. Ágnes emlékezett erre. Emlékezett, hogy nevetett rajta, és hogy Attila nem haragudott meg, hanem ő is nevetett — hangosan, öblösen, ahogy az emberek nevetnek, amikor nem kell mutatniuk magukat.
Most már ritkán nevetett így.
— A vacsora kihűlt — szólt be a hálószoba felé.
Semmi.
Ágnes kivette a tányért, lerakta a pultra, és nem evett belőle. Kiment a nappaliba, leült a kanapéra, és nézte a sötét tévéképernyőt. A saját arcát látta benne — elmosódva, torzítva, de felismerhető. Ötvenhat éves volt, és az arca megmondta.
„Azt hittem, te voltál az egyetlen, akiben megbízhattam.”
Mit árult el? Kinek? Mikor?
Visszagondolt az elmúlt hetekre, de nem talált semmit. Nem szólt senkinek semmiről. Nem volt semmi, amit elárulhatott volna. Attila nem volt az a fajta, aki megmagyarázza a mondatait — kimondta, és elvárta, hogy a másik értse. Ágnes harminckét éve értette. Vagy legalábbis azt hitte, hogy érti.
A telefon az asztalon feküdt. Felkapta, és írt Edinának.
„Ráérsz holnap?”
A válasz három másodpercen belül jött: „Mindig. Mi van?”
„Semmi. Csak úgy.”
„Hazudsz, de oké. Tíz óra, Mézeskalács.”
Ágnes letette a telefont, és visszanézett a tévére. Az arca még mindig ott volt a képernyőben.
Edina a legjobb barátnője volt huszonnyolc éve — azóta, hogy egymás mellé kerültek az iskolában, ahol Ágnes akkor irodát vezetett, Edina meg éppen elvált az első férjétől, és mindenki azt mondta, hogy tönkrement az élete. Edina nem tönkrement. Edina ma egy kétszobás lakásban él Budán, minden reggel lefut öt kilométert, és pontosan tudja, mit akar — ami Ágnes szerint a legnagyobb luxus, amit egy ember elérhet.
Másnap reggel Ágnes tíz perccel korábban ért a Mézeskalácsba. Leült a sarokasztalhoz, rendelt egy kávét, és várt. Az ablakon besütött a szeptember végi nap — ferde, sárga fény, ami mindent szebbnek mutat, mint amilyen.
Edina pontosan tíz órakor lépett be. Piros sálat viselt.
— Na — mondta, ledobta a táskáját a székre, és leült. — Mi az?
— Semmi különös — mondta Ágnes.
— Ágnes.
— Tegnap este azt mondta, hogy ő hitt bennem a legjobban, és én elárultam. Szó szerint. Aztán bement a szobába.
Edina nem szólt semmit. Rendelt egy teát, megvárta, amíg a pincérnő elmegy, aztán nézett Ágnesre.
— És te mit csináltál?
— Semmit. Ültem a nappaliban.
— Megkérdezted, mire gondolt?
— Nem.
— Miért nem?
Ágnes a kávéscsészéjét forgatta. Fehér porcelán, kék mintával — olyan, amilyeneket a nagyanyja is használt. Arra gondolt: „Mert ha megkérdezem, akkor tudni fogom. És lehet, hogy nem akarom tudni.”
— Nem tudom — mondta hangosan.
Edina bólintott. Nem erőltette tovább.
— Mióta ilyen?
— Mióta milyen?
— Ilyen. Zárt. Ilyen… — Edina kereste a szót. — Ilyen messziről jövő.
Ágnes az ablakon kinézett. Az utcán egy fiatal nő sétált, babakocsival, és telefonált közben. A baba aludt.
— Talán két éve — mondta végül. — Talán három. Nem tudom pontosan, mikor kezdődött.
— De tudod, mikor vetted észre.
Nem kérdés volt. Ágnes ránézett.
— Tavaly karácsonykor — mondta. — Ültünk a vacsoránál, és Attila a telefonját nézte az egész vacsora alatt. Nem szóltam rá. Kata — a lányom — szólt rá, és Attila azt mondta, hogy munkadolog. Karácsony estéjén. Kata elhitte. Én nem hittem el, de nem szóltam semmit.
— Miért nem?
— Mert harminckét éve nem szoktam beleszólni a munkájába.
Edina belekortyolt a teájába. Csend volt köztük — nem kényelmetlen, hanem olyan, amilyen akkor van, amikor két ember tényleg ismeri egymást.
— Ágnes — mondta végül Edina. — Tudod, mit gondolok.
— Tudom.
— De most nem mondom ki, mert te már tudod, és nem kell, hogy én mondjam.
Ágnes bólintott. A kávéja kihűlt, de megitta.