– Mindkettőjük ellen. És lesz még egy beadvány: négyszáznyolcvanezer forint behajtására Gáborral szemben. A kölcsönökről szóló papírok nálam vannak, az utalások a banknál visszakereshetők. Holnap beviszem az egészet.
A vonal túlsó végén András tétovázott.
– Eszter… az idős asszony hetvennyolc éves. Emberileg nézve…
– András – feleltem higgadtan. – Huszonnyolc évvel ezelőtt ez a „hetvennyolc éves asszony” három liter levest öntött ki a mosogatóba, mert szerinte nem voltam közéjük való. Tegnap pedig ő hozta ide a fiát, hogy kifúrja az ajtómat. Huszonnyolc éven át voltam vele emberséges. Ennyi elég volt.
Rövid csend következett.
– Értem. Várom holnap.
Letettem. Az ablakhoz sétáltam. A novemberi este már rátelepedett a házakra, ilyenkor hamar sötétedik. A park felől kutyaugatás hallatszott. Töltöttem még egy kávét – aznap már a harmadikat. Tudtam, hogy az éjszaka majd megérzi a vérnyomásom, de most nem érdekelt.
Felhívtam Júliát.
– Na, mi lesz? – kérdezte.
– Megteszem a feljelentést. És a pert is elindítom.
– Ügyes vagy. De készülj fel, Eszter…
– Mire?
– A rokonság rád fog szakadni. Azt fogják mondani, hogy börtönbe juttattál egy öregasszonyt, és földönfutóvá teszed a férjed testvérét. Bírni fogod?
Körbenéztem a lakásban. A megrongált ajtó, amit másnap ismét cseréltetnem kellett. A csendes, üres szobák, amelyekhez rajtam kívül már senkinek nem volt kulcsa. A polcon Péter mosolygott a fényképen, hunyorogva a napsütésben.
– Bírni fogom – mondtam. – Huszonnyolc éve erre készülök.
Két hónap telt el.
Mária most „magas vérnyomással” az első házasságból származó menyénél, Katalinnál fekszik. Annál a nőnél, akit egykor káromkodással és botrányokkal űzött el Gábor mellől. Katalin most összeszorított szájjal viseli el, és minden kiadást gondosan feljegyez. Közös ismerősök mesélték, hogy már napi bontásban számolja, mennyibe kerül az anyósa ellátása, és várja, mikor megy el végre. Csakhogy Máriának nincs hova mennie. Gábor nem meri befogadni, mert attól tart, hogy az új felesége őt tenné ki miatta.
Az illetéktelen behatolási kísérlet miatt eljárás indult, a nyomozás folyamatban van. Mária korára tekintettel valószínűleg felfüggesztett büntetést vagy pénzbírságot kap – talán ötvenezer forint körül. De jegyzőkönyv készült. Van hangfelvétel. Az ötödikről a szomszédasszony tanúskodott: saját szemével látta az egészet, és hallotta a „jövevény” kifejezést is. Az első alkalommal hívott lakatos szintén vallomást tett, részletesen leírva, mennyit ígért neki az anyósom.
Gábor most a munkahelyére a hátsó bejáraton jár be, mert a végrehajtótól tart. A keresetem tárgyalását januárra tűzték ki. A kölcsönökről szóló elismervények, az átutalási bizonylatok, a kinyomtatott üzenetek – mind lefűzve, sorszámozva, három példányban. Esélye sincs. Biztos vagyok benne, hogy az ügyvédje ezt már közölte vele. A bevásárlóközpontban végzett biztonsági őri fizetésének felét levonják majd, amíg az adósság el nem tűnik. Kiszámoltam: körülbelül nyolc évig fog tartani.
A „család” – másod- és harmadunokatestvérek, meg olyan békéscsabai nagynénik, akiket huszonnyolc év alatt egyszer sem láttam – ugyanazzal a szöveggel hívogatnak: „Eszter, hogy tehetted ezt, az a szegény idős asszony, mégiscsak édesanya.” Mindig ugyanazt válaszolom: „Huszonnyolc évet kapott tőlem. Többet nem.” Aztán bontom a vonalat, és letiltom a számot.
Péter unokahúga üzenetet küldött: „Eszter néni, maga szívtelen. Péter forog a sírjában.”
Nem reagáltam. Este bementem a hálóba, kinyitottam a szekrényt, és elővettem a régi levelek dobozát. A kilencvenes években, amikor még csak jártunk, Péter a sorkatonaságtól írt nekem. Elolvastam egyet. Ez állt benne: „Eszter, te erős vagy, és ezért szeretlek. Soha ne hagyd, hogy úgy bánjanak veled, ahogy anyám és apám teszi. Hallod?”
Most már hallom, Péter. Csak most igazán.
Az ajtóm új. Megerősített, háromzáras, kamerás kitekintővel. Száztizenkétezer forintba került. A füzetembe felírtam: „Tartozás + új ajtó = 614 000 Ft.” Gábortól mindent be fogok hajtani.
Reggelente nyolcig alszom. Gyógyszer nélkül. Három év óta először.
Mária közben azt terjeszti, hogy én „mérgeztem meg Pétert”, és most „az anyját üldözöm”. A lépcsőházban suttognak a hátam mögött. Az unokahúg nem keres többé. Egy békéscsabai rokon SMS-t küldött: „Pokolra jutsz.”
És tudják mit? Nem számít.
Túl messzire mentem ezzel az öregasszonnyal és a szerencsétlen fiával? Vagy éppen ideje volt, hogy huszonnyolc év hallgatás után felvegyem a telefont, elindítsam a felvételt, és tárcsázzam a körzeti megbízott számát?