…mint egy régi, megkopott fal.
– Gábor – szólaltam meg halkan, már-már tárgyilagos hangon. – Vedd elő a telefonodat. Nyisd meg az utalásokat.
Pislogott párat, látszott rajta, hogy nem érti, merre halad ez.
– Minek?
– Nyisd meg. Kétezer-húsztól kétezer-huszonhatig. Számold össze, mennyit utaltam neked.
Nem mozdult. Nem nyitott meg semmit. Én viszont elővettem a saját készülékemet, és hangosan olvasni kezdtem.
– 2020 január. Nyolcvanezer forint. „Benedek fogszabályzójára.” Március: negyvenötezer. „Fizetésig kisegítés.” Augusztus: százhúszezer. „Katalin kezelésére, egy hónapon belül visszaadom.” 2021 december: harmincezer. 2022 február: hatvanezer… – lapoztam tovább az értesítések között. – És még sorolhatnám. Összesen négyszáznyolcvanezer forint. Hat év alatt. Visszafizetve: nulla.
A konyhában olyan csend lett, hogy szinte zúgott a levegő. Gábor a terítőt bámulta, mintha ott keresné a menekülőutat.
Mária hirtelen kiegyenesedett, mint akibe áramot vezettek.
– Ez családi segítség volt! A rokonok között nem számolgatjuk a pénzt!
Közelebb hajoltam hozzá.
– Rokonok? Huszonnyolc év alatt egyszer sem szólított a nevemen anélkül, hogy ne tette volna hozzá: „ez a nő”. Miféle rokonságról beszélünk?
– Ne merj így beszélni velem!
– A kulcsokat – mondtam nyugodtan. – Tegye le az asztalra. Most.
– Tessék?
– A lakásom kulcsait. Azonnal.
Gábor hallgatott. Mária arca elvörösödött, remegő kézzel letépte a nyakából a láncot, amelyen – mintha kitüntetés volna – az én kulcsaim lógtak. Az asztalra hajította.
– Fulladj bele! Majd én még számolok veled! Az a lakás Péteré volt! Akkor az enyém is!
– A végrendelet a közjegyzőnél van. Minden az én nevemen. Most pedig kérem, menjenek el.
Elmentek. Gábor kerülte a tekintetem. Mária kihúzott háttal, összeszorított szájjal lépett ki.
Becsuktam az ajtót, és a homlokomat a hideg fához támasztottam. A szívem olyan erővel vert, hogy a fülemben dobolt.
És három év óta először átfutott rajtam a gondolat: Péter most büszke lenne rám. Hallottam volna a hangját: „Eszterem, végre.”
Este Júlia érkezett hozzám. Egyetemi barátnő, közjegyző – ő intézte Péter végrendeletét is. Hozott egy üveg bort és egy doboz habcsókot.
– Na, mesélj.
Elmondtam mindent. A dossziét. A négyszáznyolcvanezer forintot. A láncon hordott kulcsokat.
Júlia sokáig hallgatott, aztán levette a szemüvegét.
– Eszter, te naiv vagy.
– Köszönöm szépen.
– Komolyan mondom. Azt hiszed, ennyi volt? Az a nő huszonnyolc évig sajátjának tekintette a lakásodat. Most elvetted tőle a kulcsot. Ez neki olyan, mintha megvonták volna a levegőt. Vissza fog jönni. És nem egyedül.
– Mit javasolsz?
– Zárat cserélni. Ma. Nem holnap. És szerelj fel kamerát. Olyat, ami felhőbe rögzít. Ne a lépcsőházba – azt leszedik. Az ajtókukucskálóba.
– Szerinted idáig fajulhat?
Júlia a szemüvege fölött nézett rám.
– Harminc éve foglalkozom hagyatéki ügyekkel. Láttam már olyat, hogy a saját fia mérgezte meg az anyját egy kétszobás lakásért Szolnokon. Szóval igen. Cseréld le azt a zárat.
Aznap este kihívtam egy lakatost. A sürgősség miatt dupla árat fizettem – tizennégyezer forintot. Új zár került az ajtóra. Felszereltettem egy apró, fekete kamerát a kukucskáló helyére. A kép élőben ment a telefonomra, és automatikusan mentődött a felhőbe.
Azt gondoltam, talán túlzás. Júlia hajlamos a legrosszabb forgatókönyvekre.
Két héttel később hétvégére kimentem a vidéki házba. Tudatos döntés volt. Nem volt különösebb dolgom, de ki akartam próbálni valamit. A lakásban minden lámpát lekapcsoltam, a postaládát napokig nem ürítettem, az autómat a szomszéd utcában hagytam. Üresnek akartam látszani. Ha Mária figyel – és biztos voltam benne, hogy figyel –, azt lássa, amit én akarok.
Szombat reggel a telefonom pittyent: „Mozgás az ajtónál.”
Megnyitottam az alkalmazást, és majdnem kilöttyent a kezemből a tea.
A lépcsőházban Mária állt. Ugyanabban a fekete gyapjúkendőben, amelyet Péter temetésén viselt. A fülében az arany cseppfülbevaló, a „ünnepi darab”. Mellette egy ismeretlen férfi kék kabátban, szerszámosládával. Lakatost hozott. Nem Gábort – egy idegent.
– Itt – mutatott az ajtómra. – Nyissa ki. Én vagyok a tulajdonos. Az irataim bent vannak. Elhagytam a kulcsot.
A férfi megvizsgálta a zárat.
– Jó minőségű. Nem töröm fel, fúrni kell. Nyolcezer forint lesz.
– Fúrja. A pénz bent van.
A vidéki ház teraszán ültem, köntösben, teával a kezemben. A kezem nem remegett. Egyáltalán nem. Megnyomtam a „Felvétel” gombot, majd a „Mentés felhőbe” opciót.
Ezután előkerestem a körzeti megbízott számát. Korábban segítettem neki egy szomszédos jogvitában, ismertük egymást. Mély levegőt vettem, és tárcsáztam Andrást.