– Feszítsd fel, Gábor! A fiam az első, nem ez a jöttment!
Anyósom hangja áthatolt az ajtón, én pedig a konyhában dermedtem meg, egy bögrével a kezemben. A kávé kiloccsant a köntösömre, de meg sem rezzentem. Huszonnyolc éve ismertem ezt a hangszínt. Ennyi ideje hallgattam, hogy „nem közülük való” vagyok, hogy „nem illek Péterhez”, hogy „valami Szolnokról idetévedt idegen”.
Most pedig arra utasított valakit, hogy törjék be a saját ajtómat.
Óvatosan letettem a csészét, majd nesztelenül a folyosó felé lépkedtem. A túloldalon Gábor, a sógorom toporgott – a néhai férjem öccse. Az a Gábor, akinek hat esztendő alatt „kölcsönadtam” négyszáznyolcvanezer forintot. Mindig azt ígérte: „mindjárt, Eszterkém, napokon belül visszaadom”.
– Anya, és ha mégis itthon van? – dünnyögte bizonytalanul.
– Ugyan már! Reggel hívtam, nem vette fel. Biztos elment a nyaralójába. Most kell lépni.
Elmosolyodtam. Péter temetése óta három év telt el, és most először húzódott mosolyra az arcom – olyan erővel, hogy szinte fájt. A telefonom hajnal óta némán lapult a zsebemben. Nem véletlenül. Vártam ezt a pillanatot.
Pontosan fél éve készültem rá.
Az egész történet valójában egy fazék borscsnál kezdődött. Kétezerhárom nyarán történt. Hét hónapos terhes voltam, három órán át főztem, mire Mária – mert így hívták anyósomat – beleszimatolt, fintorgott, és csak ennyit mondott:
– Ez csak színes lé. Az én fiam ilyet nem eszik.
Azzal fogta, és az egészet a mosogatóba öntötte. Három litert. Péter hallgatott. Én is. Azt mondtam magamnak: idős asszony, más világból való, nem éri meg a feszültség. A gyerek fontosabb, mint egy leves.
Lenyeltem. Nem egyszer. Huszonnyolc éven át.
Megkaptam, hogy „hideg” vagyok, hogy „meddő alkat” – pedig szültem egy lányt, csak hát az „nem az ő vérük” –, hogy törtető vagyok, meg hogy túl nagy az arcom. Egy nagyvállalat jogi osztályán dolgoztam, állandóan utaztam, és a kiküldetési pénzekből vettük meg 2005-ben ezt a lakást. Száztizenkét négyzetméter, két erkély, parkra néző ablakok. Mai értéken tizenegy millió forint.
Péter gyakran mondta az anyjának:
– Anya, a lakást Eszter fizette. Az én testnevelőtanári fizetésemből egy panellakás sem jött volna össze.
Mária ilyenkor csak bólintott, összeszorította a száját, majd kisvártatva újra kezdte:
– Te vagy a családfő, fiam. Minden rajtad áll.
Három éve Péter egyik reggel felkelt, kiment a fürdőszobába, és többé nem jött vissza. A szíve felmondta a szolgálatot. Én hívtam mentőt, én mentem vele, én intéztem mindent. Az anyósa a temetésen azzal fogadott:
– Eszter, add ide Péter lakásának kulcsait. Kell egy példány, majd bejárok locsolni a virágokat.
Virág sosem volt nálam. Allergiás vagyok.
Mégis odaadtam a kulcsot. Gyengeségből. A gyásztól, a hosszú évek hallgatásától. Utólag tudom: ez volt a legostobább döntésem.
Fél évvel ezelőtt munkából értem haza – nyugdíjba ugyan elmentem, de magánúton még vállalok jogi tanácsadást –, és az előszobában idegen, negyvenötös férfi papucsokat találtam. A konyhában Mária és Gábor ült az asztalomnál. Az én teámat itták, az én bögréimből. A szekrényből elővett irataim ott hevertek előttük, a „LAKÁS” feliratú dosszié nyitva.
– Eszter, jó, hogy megjöttél – közölte anyósom, fel sem állva. – Átbeszéltük Gáborral. Nincs hova mennie, Katalin kirakta, a gyerek még kicsi. Úgy döntöttünk, ide lesz bejelentve. Csak ideiglenesen. Úgy öt-tíz évre.
Lassan levettem a kabátomat.
– Mária, ki engedte be magukat?
– Nálam van kulcs, elfelejtetted? – nevetett. – Végül is én is gazda vagyok itt. A fiam vette ezt a lakást.
– A lakást én fizettem. A saját pénzemből.
– Ugyan, ne kezdd el! Péter tartott el téged. Nélküle te…
Az asztalhoz léptem, komótosan összerendeztem a papírjaimat. A „LAKÁS” feliratú mappát becsuktam, magamhoz vettem. A táskámból előhúztam egy vékony, kék dossziét – két hónapja hordtam magamnál, megérzésből. Huszonhárom kézzel írt elismervény lapult benne, mind Gábor kézírásával, kockás füzetlapokra firkantva. Melléjük félévente lekért banki átutalási kivonatok. Szakmai ártalom: jogászként mindig gyűjtöm a bizonyítékot.
Mária a kezemet figyelte. Még nem értette, mire készülök, de már megérezte, hogy valami készül. Az arca lassan hamuszürkévé vált, mint egy régi, megkopott fal…