Akkor hittem neki.
Most viszont az a bizonyos erkély már nem közös álmok helyszínének tűnt, csupán egy tételnek a vagyonleltárban.
Este Péter kifejezetten jókedvűen érkezett haza. Már az előszobából mesélni kezdett valami történetet az egyik kollégájáról, nevetgélt, gesztikulált. Figyeltem, de egészen más szemmel néztem rá, mint régen. Idegennek láttam. Olyasvalakinek, akit valaha ismertem, de aki már nem az, akinek hittem.
– Ja, jut eszembe – vetette oda könnyedén. – Eszter holnap átugrik. Valami gond van az autójával.
A mellkasomban jeges szorítás jelent meg.
– Értem – feleltem higgadtan.
– Nem zavar, ugye?
– Nem – mondtam egyenletes hangon.
Belül azonban már egy másik gondolat formálódott. Ha Eszter annyira szeret mások életén csámcsogni, kíváncsi lennék, mit szól majd, amikor megtudja, hogy válunk.
Másnap este valóban megérkezett. Szokásához híven hangosan csapta be maga mögött az ajtót, és szinte azonnal a konyhába sietett.
– Katalin, van teád? Egész nap rohangáltam!
Szó nélkül feltettem a vizet forrni. Minden mozdulatom gépies volt.
Ők beszélgetni kezdtek. Először az autóról esett szó, aztán a munkahelyi pletykákról, majd valami távoli rokonról. Csak fél füllel hallgattam őket.
Aztán meghallottam a nevemet.
– Mostanában furcsán viselkedik – jegyezte meg Péter.
– Nekem is feltűnt – válaszolta Eszter. – Lehet, hogy hormonális oka van?
Nevettek.
Én a tűzhelynél álltam, és olyan erősen markoltam a kanalat, hogy az ujjaim elfehéredtek. Abban a pillanatban véglegessé vált bennem az elhatározás.
Ekkor Eszter hirtelen megszólalt:
– Egyébként, Péter… nem azt mondtad, hogy arra gondoltál, anyukád nevére íratod a lakást? Biztos, ami biztos.
A levegő megdermedt a konyhában.
A szívem olyan hangosan dobbant, hogy a fülemben visszhangzott.
– De – felelte Péter nyugodtan. – Jövő héten akartam intézni.
A kanál kiesett a kezemből.
Abban a másodpercben minden összeállt bennem. Júlia igaza volt. Amikor pénzről van szó, az emberek képesek teljesen kifordulni önmagukból.
A fém csattanva ért a járólaphoz.
Eszter fordult meg először.
– Katalin, minden rendben?
Lehajoltam, felvettem a kanalat, és a mosogatóba tettem.
– Csak vizes volt a kezem – mondtam egyenletesen.
Igyekeztem nyugodtnak látszani, miközben belül forrt bennem a düh.
Tehát már tervben volt. Nem most merült fel először. Vagyis a hátam mögött már régóta beszélgettek erről.
Péter fürkészve nézett rám.
– Hallottad, miről beszéltünk? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam röviden.
Még néhány másodpercig méregetett, aztán vállat vont.
– Eszter, ne dramatizáld túl. Csak előrelátó vagyok.
Eszter félmosollyal jegyezte meg:
– Az okos ember idejében gondoskodik a biztonságról.
Letettem eléjük a teáscsészéket.
– Cukrot?
– Kettőt – felelte.
A kezem már nem remegett. Mert most már minden világos volt.
Aznap éjjel alig hunytam le a szemem. A sötétben feküdtem, és hallgattam Péter egyenletes szuszogását mellettem.
Tizenkilenc év.
Felidéztem az esküvőnket. Márk születését. Az első autónkat. A konyhafelújítást, amikor együtt festettünk és szereltünk.
És egyszer csak azon kaptam magam, hogy ezek az emlékek mintha nem is velem történtek volna, hanem egy másik nő életéhez tartoztak volna.
Reggel ismét írtam Júliának.
„Sürgősen találkoznunk kell. Új fejlemény van.”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Ma 15:00-kor várom.”
Amikor beléptem az irodájába, egyetlen pillantás elég volt neki.
– Mi történt?
Elmondtam a konyhai beszélgetést. A lakás átíratásának tervét. Péter édesanyját.
Júlia hátradőlt a székében, és összekulcsolta a kezét.
– Sejtettem.
– Mit tehetek?
– Gyorsabban kell lépnünk.
Elővett egy dossziét.
– Ha a lakás a házasság alatt lett vásárolva, az ön beleegyezése nélkül nem írathatja át. De léteznek kerülőutak. Ajándékozási szerződés, színlelt adásvétel.
– Tehát megpróbálhatja?
– Igen, megkísérelheti.
Hideg futott végig rajtam.
– Akkor a keresetet előbb kell beadnunk.
– Pontosan.
Részletesen átbeszéltük a teendőket. Milyen iratok kellenek. Melyik bankszámlák érintettek. A beadás pontos dátumát.
Aztán Júlia váratlan kérdést tett fel:
– És a fia? Kinek az oldalára állna?
– Nem tud semmiről – feleltem halkan.
– De ha megtudja?
Elgondolkodtam.
Márk mindig felnézett az apjára.
De engem is ismert.
– Azt hiszem… igazságos lesz.