Az ajtón túlról halk beszélgetés szűrődött be – Péter és Eszter megint együtt ültek a konyhában. Nem értettem a szavakat, csak a hangszínt. Vajon rólam volt szó? A „furcsa viselkedésemről”? Találgattak, mi ütött belém?
Beszéljenek csak. Hamarosan lesz valódi témájuk.
Másnap reggel megérkezett a válasz az ügyvédtől.
„Szerdán 16:00 órára várom. A cím csatolva. Kérem, hozza magával a személyi igazolványát, a házassági anyakönyvi kivonatot és – amennyiben rendelkezésre állnak – az ingatlanra vonatkozó iratokat.”
Szerda. Két nap múlva.
Péter elment dolgozni, én pedig kivettem egy szabadnapot. Amint egyedül maradtam, elővettem a szekrény mélyéről az összes fontos papírt.
A házassági anyakönyvi kivonat bordó fedelű volt, a sarkai már megkoptak. Tizenkilenc éve írtuk alá. Én fehér ruhában, ő elegáns öltönyben. Mosolyogtunk a fényképeken, mintha valóban örökre szólna minden.
„Nem tudom, miért viselem el.”
Lefotóztam az okiratot a telefonommal. Ugyanezt tettem a lakás dokumentumaival is. Feltöltöttem mindent egy felhőalapú tárhelyre, majd átmásoltam egy pendrive-ra is. Biztonsági másolat – ha bármi történne.
A szerda gyorsabban elérkezett, mint vártam. Péternek annyit mondtam, hogy egy barátnőmmel találkozom.
Bólintott, de a szemét le sem vette a telefonjáról.
– Mikor jössz?
– Estére itthon leszek.
– Rendben.
Azt sem kérdezte, kinél leszek. Nem érdekelte.
Az ügyvédi iroda egy átlagos társasház harmadik emeletén működött. Az ajtón kis tábla: „Családjogi tanácsadás”. Megnyomtam a csengőt.
Egy szigorú megjelenésű, ősz hajú nő nyitott ajtót. A haját kontyba fogta, az arca fáradtnak tűnt, de a tekintete élénk és figyelmes volt.
– Katalin?
– Igen.
– Fáradjon be. Júlia vagyok.
A helyiség kicsi volt, de rendezett: íróasztal, két fotel, iratszekrények. Az ablak az udvarra nézett. Kávé és papír illata keveredett a levegőben.
– Foglaljon helyet, és mondja el, miben segíthetek.
Röviden összefoglaltam a történteket. Hogy visszamentem az esernyőért. Hogy meghallottam, ahogy a férjem és a húga rólam beszélnek. Hogy Péter azt mondta: meghíztam, állandóan panaszkodom, és nem érti, miért tűr még mindig.
Júlia nem szakított félbe. Jegyzetelt.
– Hány éve házasok?
– Tizenkilenc.
– Gyermek?
– Egy fiunk van, Márk. Huszonhat éves, külön él.
– A lakás kinek a nevén van?
– Péterén. Tizenkét éve vettük, már a házasság alatt.
– Akkor az ingatlan fele jog szerint önt illeti – mondta nyugodtan. – Van közös megtakarításuk?
Bólintottam, és megneveztem az összeget.
– Nyisson egy saját számlát, lehetőleg másik bankfiókban. A közös pénzhez egyelőre ne nyúljon, mert azzal könnyen megvádolhatják vagyonelrejtéssel. Inkább dokumentálja a jelenlegi állapotot: kérjen hivatalos kivonatot, készítsen másolatokat, mentse el őket.
Tárgyilagos volt, higgadt.
– Minden iratról csináljon másolatot – folytatta. – A házassági papírról, a tulajdoni lapról, a bankszámlákról. Tegye őket biztonságba. Akár egy barátnőnél.
– Miért ennyire óvatosan? – kérdeztem.
– Mert ha rájön, mire készül, előfordulhat, hogy eltünteti a dokumentumokat. A pénz kérdése sok emberből váratlan reakciókat vált ki.
– És mikor indítsam el az eljárást?
– Váratlanul.
Összeráncoltam a homlokom.
– Miért fontos a meglepetés?
Júlia levette a szemüvegét, és közvetlenül rám nézett.
– Azért, mert amikor valaki megérti, hogy a lakásról és a pénzről van szó, teljesen megváltozhat. Tizenkilenc év együttélés nem garancia a tisztességre. Tapasztalatból mondom: egy hét alatt képesek idegen emberré válni. Pénzt rejtenek el, rokonokra íratják a tulajdont, zárolják a számlákat.
– Péter nem ilyen – csúszott ki belőlem automatikusan.
Elmosolyodott.
– Ezt mindenki így gondolja.
A mondata egész nap visszhangzott bennem.
Amikor kiléptem az utcára, csípős szél fogadott. Lassan sétáltam a buszmegálló felé, és azon kaptam magam, hogy különös izgalom jár át. Először tettem valamit Péter tudta nélkül. Furcsa módon felszabadító volt.
Otthon még csend fogadott. A számítógéphez ültem, beléptem az internetbankba. A szívem hevesebben vert, pedig csak számokat néztem.
A közös számlán ott volt az a pénz, amit évek óta gyűjtögettünk. „A jövőre” – mondogatta Péter.
Képernyőképeket készítettem, letöltöttem a részletes kivonatot, és mindent elmentettem a pendrive-ra.
Ezután elővettem a lakás iratait.
Emlékszem, amikor kiválasztottuk. Együtt álltunk az erkélyen, lenéztünk az udvarra. Akkor még tele voltunk tervekkel. Most, ahogy a papírokat a kezemben tartottam, eszembe jutott, mit mondott akkor Péter a balkonon, amikor arról álmodozott, hogy néhány éven belül az egész lakást felújítjuk, és minden tökéletes lesz.