Csak az esernyőmért ugrottam vissza. Ehelyett azt hallottam, ahogy a férjem a húgával rólam beszél…
— Teljesen kikészít. Meghízott, állandóan panaszkodik. Fogalmam sincs, miért viselem el még mindig.
Péter hangja a nappaliból szűrődött ki, amikor visszaléptem a lakásba. Véletlenül elcsípett, kendőzetlen mondatok. A bejáratnál földbe gyökerezett a lábam, a kulcs még a kezemben volt. Az ereszen dobolt az eső.
— Te választottad magadnak — nevetett fel Eszter. — Legalább adhatna magára egy kicsit.
— Adhatna… inkább hagyná abba az örök siránkozást.
Ott álltam a saját ajtóm előtt, és hallgattam, ahogy az a férfi, akivel tizenkilenc évet éltem le, sorolja a hibáimat. Az esernyőről vízcseppek hullottak a járólapra. Nem léptem be. Megfordultam, és visszamentem az utcára, a zuhogó esőbe. Akkor értettem meg: elázni úgyis el fogok. Ha nem belül, akkor odakint.
A körúton sétáltam, és észre sem vettem, hogy a cipőm megtelik vízzel. A fejemben újra és újra lepergett a beszélgetés. Péter fáradt, gúnyos hangja. Eszter kuncogása.
„Meghízott.” Igen, az évek alatt felszaladt pár kiló. De ez ok a kinevetésre? Ő sem maradt a régi: pocakot növesztett, ritkul a haja. Soha nem tárgyaltam ki a külsejét a barátnőim előtt.
„Mindig elégedetlen.” Mikor panaszkodtam? Mikor követeltem bármit? Csendben tettem a dolgom. Főztem, mostam, dolgoztam. Kényelmes voltam számára.
„Nem tudom, miért tűröm.” Ez volt a lényeg.
Tehát ő tűr engem. Ennyi számára a tizenkilenc év: tűrés. Teher vagyok neki.
Megálltam egy padnál, leültem. Az eső szakadt, mintha dézsából öntenék. Az emberek ernyő alatt rohantak el mellettem, furcsán méregetve a nőt, aki mozdulatlanul ül a felhőszakadásban.
Én pedig azon gondolkodtam, mihez kezdjek most.
Visszamehetnék, jelenetet rendezhetnék. Kiabálhatnék, csapkodhatnék, magyarázatot követelhetnék.
És mi történne? Azt mondanák: „Hallgatóztál? Képzelődsz. Csak vicceltünk. Mindent eltúlozol.”
Pont azzá a hisztérikus nővé válnék, akinek Péter beállított.
Nem.
Ha lépni kell, azt másképp teszem. Halkan. Megfontoltan. Üvöltözés nélkül.
Felálltam a padról. A hajamból a vállamra csorgott a víz. Nem számít. Ami elázik, megszárad. Elindultam haza.
Felvettem a nyugalom álarcát.
Amikor beléptem, ők a konyhában ültek. Teáztak. Eszter lelkesen magyarázott valamit, Péter bólogatott. Mindennapi jelenet — csak most már tudtam, mi zajlik, amikor nem vagyok ott.
— Hol voltál? — nézett fel Péter.
— Sétáltam.
— Ebben az esőben? — kerekedett el Eszter szeme.
— Úgy tartotta kedvem.
Elmentem mellettük a fürdőszobába. Levettem az átázott ruhát, köntösbe bújtam, és a tükörbe néztem.
Ismerős arc nézett vissza. Fáradt, ötvenkét éves nő. Nem szépségkirálynő, de nem is szörnyeteg. Egyszerűen egy nő.
„Meghízott.” És akkor mi van? Gyermeket szültem. Dolgoztam. Éltem. A test változik — ez természetes.
Visszamentem a konyhába. Elhallgattak. Úgy bámultak rám, mintha valami különös dolgot látnának.
— Kérsz teát? — kérdezte Péter bizonytalanul.
— Nem.
— Katalin, furcsán viselkedsz — szólalt meg Eszter.
— Tényleg?
— Hát… csuromvizesen jössz haza, alig szólsz…
— Csak kimerültem.
Bementem a hálószobába, becsuktam az ajtót, leültem az ágy szélére.
Három napig szinte némán éltem. Olyan volt, mintha ködben járnék. Elkészítettem a reggelit, rendet raktam, válaszoltam, ha kérdeztek — röviden, tárgyilagosan.
Péter időnként megkérdezte:
— Biztos minden rendben?
Bólintottam.
— Igen.
Közben folyamatosan mérlegeltem.
Megbocsátani? Úgy tenni, mintha semmit sem hallottam volna? Leülni vele beszélni?
De mindig visszhangzott bennem az a mondat: „Nem tudom, miért tűröm.”
Ő tűr engem. Tizenkilenc éve. A húgával nevet rajtam.
A negyedik napon világossá vált: ennyi volt.
Elővettem a telefonomat, és beírtam a keresőbe: „válási ügyvéd”.
Több tucat iroda jelent meg. Véleményeket olvastam, azt néztem, ki jártas a vagyonmegosztásban.
Találtam egy ügyvédnőt. Hatvanéves, harminchét év szakmai tapasztalattal, rengeteg köszönőlevéllel.
„Segített igazságosan felosztani a lakást.”
„Visszaszerezte, ami járt.”
„Kiváló szakember.”
Rákattintottam az időpontkérő űrlapra. Beírtam a nevem, a telefonszámom, és röviden a tárgyat:
„Válás. Vagyonmegosztás. Konzultáció.”
Elküldtem.
Ledőltem az ágyra, a plafont néztem, és vártam, hogy megérkezzen a válasz.