A vigyor lassan leolvadt az arcáról, mintha túl gyorsan olvadó, olcsó fagylalt csorogna végig rajta. Sűrűn pislogott, mintha időt akarna nyerni.
– És akkor mi van? – próbálta visszavenni a korábbi, fölényeskedő hangnemet Gábor, de a hangja megbicsaklott. – A férfiak néha túloznak egymás között. Úgysem mész sehová! Ugyan kinek kellenél negyvenegy évesen, az örökös konyhai műszakoddal?
– Saját magamnak – feleltem, és átnyújtottam neki a gondosan összeállított kimutatást. – Egyvalakinek biztosan nem kellek többé: annak a nőnek, aki ingyen cselédként él. Ez itt az elmúlt hónap „számlája”. Nem várom, hogy kifizesd. Tekintsd az utolsó adományomnak a kihalófélben lévő nagyra nőtt gyerekek megsegítésére.
– Ehhez nincs jogod! – sivította, amikor meglátta az összekészített táskákat. – Ez közös vagyon! Perelni fogok a lakásért! Az utcára kerülsz!
– A lakást a nagymamámtól kaptam ajándékba, három évvel az esküvő előtt – mondtam nyugodtan, és elővettem a kulcsot. Szélesre tártam az ajtót. – A Polgári Törvénykönyv egyértelműen kimondja: az ajándékként szerzett vagyon külön tulajdon, nem képezi a házastársi közös vagyon részét. Szóval most szépen kimész. Azonnal.
Gábor arca elsápadt. Az a betonbiztos magabiztosság, amelyre mindig támaszkodott, szemmel láthatóan porladni kezdett. Egy perc alatt lett az öntelt férfiból riadt, elhanyagolt alak a nevetséges bordó selyemköntösében.
– Júlia… ne csináld már. Csak vicceltem! Komolyan! Még buszjegyre sincs pénzem – hebegte, és a félfának támaszkodva próbált a szemembe nézni, mintha ott keresne menedéket.
– A séta kifejezetten egészséges – válaszoltam higgadtan. – Javítja a keringést, endorfint termel, csökkenti a stresszt.
Megfogtam a nehéz táskákat, és határozott mozdulattal kitoltam őket a lépcsőházba. Utánuk repültek az agyonhordott tornacipői is.
Ott állt a folyosón, huzat lengette a köntöse szélét. Nem volt többé hozzáférése a pénzemhez, a kényelmes kanapéhoz, a meleg vacsorákhoz – és legfőképp hozzám sem.
– A köntöst megtarthatod – jegyeztem meg szárazon. – Jól jön majd, amikor anyukád előtt játszod az ártatlant a kristályvázás meséiddel.
– Júlia, nem megyek el! – kiáltotta, és tett egy lépést felém.
– De igen – mosolyodtam el. Olyan őszintén és könnyedén, ahogy talán évek óta nem. – Hiszen mondtad: úgysem megyek sehová. Látod? Mégis te indulsz.
Az ajtót az orra előtt csuktam be, és kétszer ráfordítottam a kulcsot. A lakásban csend lett. Tisztaság illata lengte be a levegőt, szabadságé – és egy kevés frissen sült halé. Életemben nem éreztem még ennél felszabadítóbb illatot.