– Felfogod egyáltalán, hogy ma a bank engem hívott? – Gábor hangja már akkor végigsöpört a lakáson, amikor még be sem csukta rendesen maga mögött az ajtót.
A szavai mögött feszülő indulat szinte kézzel fogható volt; mintha láthatatlan, nehéz takaró borult volna a bútorokra, a falakra, sőt a levegőre is, amit mindannyian beszívni kényszerültek. A kezében tartott bőrtáskát ingerülten a folyosón álló zsámolyra vágta. A darab tompán nekicsapódott a fal melletti tükörnek, majd oldalra billenve a padlóra csúszott, mintha még az élettelen tárgyat is meglepte volna ez a hirtelen kitörés.
– Mégis hogyan gondoltad, hogy az én nevemben vállalsz kezességet a húgod kölcsönére? – folytatta, már a konyha felé tartva.
Ahogy közeledett, minden mondata egyre élesebben hasított a csendbe, mint valami finom penge. A lakás addigi nyugalma egy szempillantás alatt semmivé lett.
Lilla a tűzhelynél állt. Épp elzárta a gázt a leves alatt, amely lassan elcsendesedett, mintha az étel is megérezte volna a levegőben vibráló feszültséget. Nem kapta fel ijedten a fejét. Nyolc év házasság megtanította arra, hogy már a léptek súlyából vagy az ajtó csapódásának erejéből pontosan kiolvassa férje hangulatát.
– Gábor, kérlek, halkabban – mondta csendesen, szinte suttogva. – A gyerekek végre elaludtak.
Közben konyharuhával lassan szárazra törölte a kezét. Mozdulatai kimértek voltak, tudatosak, mintha minden gesztusával azt jelezné: nem akar olajat önteni a tűzre. Tartása nyugodtnak tűnt, de a tekintetében ott lapult az a feszült figyelem, amely előre sejti, hogy ebben a helyzetben a legapróbb szó vagy mozdulat is végzetes következményekkel járhat.