– A nőknek negyven felett a férjes státusz olyan, mint a levegő – folytatta magabiztosan. – Különben ég a képük a barátnők előtt.
Megdermedtem az előszobában. A kabát még mindig a karomon lógott, mintha a testem sem értette volna, hogy ideje lenne levenni.
– Szépen adagolom neki a mesét – hallottam Gábor elégedett hangját, közben kortyolt valamiből, ami a hangja alapján sör lehetett. – Elmondom, hogy padlón vagyok, hogy normális állást nem kínálnak. Fillérekért meg nem fogok kormány mögé ülni, nem a szemétdombról szedtek össze. Dolgozzon csak ő. Szakács, neki ez a természetes: kiszolgálni másokat. Holnap benyögöm, hogy a hátam miatt kell egy százezres masszázsfotel. Megveszi majd gondolkodás nélkül! Én pihenek, ő meg úgysem lép le.
A mellkasomban nem rezzent semmi. Nem szorult össze a torkom, nem gyűltek könnyek a szemembe, és még csak dühroham sem tört rám. Valami más érkezett helyettük: hideg, kristálytiszta felismerés. Hirtelen világos lett, hogy évek óta nem egy eltévedt, nehéz sorsú férfit támogatok, hanem egy számító élősködőt, aki módszeresen falja fel az időmet, a pénzemet és az életemet.
Csendben bementem a hálószobába. Az ágy fölötti polcról leemeltem két hatalmas, kockás utazótáskát – azokat a régimódi darabokat, amelyekkel a kilencvenes években járták az országot a kereskedők. Kitártam Gábor szekrényét.
Nem sírtam, nem csapkodtam. Precízen, szinte tárgyilagos nyugalommal dolgoztam. Pulóverek, nadrágok, a gondosan gyűjtött pólók, alsóneműk – mind a táskák mélyére kerültek, hajtogatás nélkül, gyors mozdulatokkal. Ezután az íróasztalomhoz ültem, elővettem egy lapot és egy tollat.
„Sportcsatorna-előfizetés – 1500 Ft. Heti pisztácia és kézműves sör – 8000 Ft. Selyemköntös sárkánymintával – 12 000 Ft. Mobiltelefon-számla – 1000 Ft. Összesen: 22 500 Ft tiszta veszteség egyetlen hónap alatt.”
A papírt a tetejére tettem, majd a megtömött táskákat vonszolva kimentem a folyosóra. A vastag műanyag súrlódó zaja végre kizökkentette az „élet császárát”.
Gábor kilépett a nappaliból. Az arcán előbb értetlenkedés suhant át, aztán a jól ismert, leereszkedő mosoly telepedett rá.
– Júlia, miért jöttél ilyen korán? És mire jó ez a lom? Csak nem a hétvégére pakolsz? Egyébként vacsora lesz? Kezdek éhes lenni.
Kiegyenesedtem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Nem én készülök sehova – mondtam higgadtan. – Te indulsz útnak. Gyalog. Hogy megkeresd magadban azt a bizonyos tartást, amiről olyan sokat beszélsz.
– Tessék? – felnevetett, mintha valami hisztis tréfát hallana. – Már megint túlérzékeny vagy? Hagyd abba ezt a színházat. Kimerültem, képzeld, ma három felsővezetői álláshirdetést is átnéztem. Teljesen kész vagyok idegileg.
– Hallottam, mit mondtál Márknak.
A mosoly lassan leolvadt az arcáról.