…miközben az én fizetésemből tartotta fenn magát, és kényes ínyencfalatokat követelt a „lelkierő” megőrzésére.
A bejárati ajtó csattanva vágódott be. A küszöbön Mária állt, az anyósom. Természetesen saját kulcsa volt a lakáshoz, amelyet hajthatatlanul nem volt hajlandó visszaadni, mondván: anyai kötelessége meggyőződni róla, hogy a „kisfia” nem marad éhen.
– A Magyar Népköztársaság idején a feleség óvta és szolgálta az urát! – harsogta köszönés helyett, majd drámai mozdulattal letette ódivatú retiküljét a konyhai székre. – Én a Művelődési Házban voltam titkárnő, és az igazgatónk, István elvtárs, mindig makulátlan, keményített gallérban járt. A felesége gondoskodott róla, lesöpörte róla a képzeletbeli porszemet is. Te meg, Júlia, agyonnyúzod Gábort az örökös szemrehányásaiddal! A férfi olyan, mint a kristály – finom bánásmód kell neki!
Letettem a fakanalat, alaposan megmostam a kezem, majd a mosogató szélének dőlve összefontam a karomat.
– Mária – feleltem higgadtan, a hangom egyenletesen zúgott, mint egy jól működő hűtőszekrény. – István bizonyára fizetést vitt haza, nem pedig öt éve a kanapén hevert, tábornoki kinevezésre várva. A fia utoljára 2021-ben dolgozott. Azóta elkoptatott két nadrágot, és az összes pályát végigjátszotta a „Tankcsatákban” az én számítógépemen. Ha már hasonlat kell: nem kristályváza ő, inkább egy súlyos öntöttvas lavór.
Anyósom felháborodva csapta össze a kezét, széles ujja beleakadt a nyitva hagyott sótartóba, amely hangos csattanással a járólapra zuhant. A fehér szemcsék szanaszét szóródtak.
– Ez… ez csak átmeneti állapot! – sipította, miközben kétségbeesetten próbálta a sót a tenyerébe söpörni, ám inkább csak még jobban szétmaszatolta. – Ő túl tehetséges ahhoz, hogy akármilyen munkát elvállaljon!
Mint egy kipukkadt lufi, hirtelen elvesztette minden harcias tartását, és sietve kivonult az előszobába.
Másnap dupla műszak várt rám. Az étteremben hatvanfős rendezvényt terveztek, így lélekben felkészültem a tizennégy órás talponlétre. Reggel azonban csőtörés lett a nagyteremben. Elzárták a vizet, a bankettet lefújták, én pedig a reggeli káosztól kimerülten már kora délután hazaindultam.
A kulcsommal csendben nyitottam be. A nappaliból Gábor élénk, elégedett hangja hallatszott; telefonon beszélt valamelyik barátjával.
– Ugyan már, Márk, hová menne? – magyarázta tele szájjal, miközben hangosan ropogtatta a pisztáciát, amit hétvégén tortadíszítéshez vettem. – A nőknek… – kezdte magabiztosan, én pedig mozdulatlanul álltam az ajtó mögött, és hallgattam.