Anna már az ajtóban látta rajta, hogy ez most nem a megszokott látogatás volt. Nem az a fajta beszélgetés, ahol Mónika beszél hosszan, Márk pedig hallgat és bólogat. Most valami valóban elmozdult.
— Sírva fakadt — mondta Márk, miközben levette a kabátját.
— Nem lep meg.
— Anna, kérlek…
— Nem gúnyolódni akarok. Tényleg nem csodálkozom. Amikor elfogynak az érvek, nála mindig jönnek a könnyek.
Márk nem válaszolt azonnal.
— Azt mondja, félretette volna a pénzt. Idősebb korára. Attól tart, hogy egyszer nem marad semmije.
— A saját pénzéről beszél, vagy a miénkről?
Hosszú csend következett.
— A miénkről — felelte végül halkan.
Az ügyvédhez együtt mentek el.
Az iroda a Zagorodnij sugárúton volt, a névtáblán: Krisztina I. Egy fiatal nő fogadta őket, rendezett íróasztallal, gondosan egymásra rakott iratkupacokkal és olyan kiegyensúlyozott hanggal, amely képes volt rendet tenni a kusza helyzetekben is. Átnézte a papírokat, pontosító kérdéseket tett fel, majd nyugodtan közölte: van alap a megtámadáshoz.
— Időigényes lesz — figyelmeztette őket. — És próbára teszi az idegeiket.
— Mindkettőből van tartalékom — felelte Anna.
Márk mellette ült, szótlanul. Amikor a meghatalmazás aláírására került sor, nem habozott. Most nem kapkodott: figyelmesen, soronként olvasta végig a dokumentumot, Krisztina pedig türelmesen kivárta.
Két nappal később megszólalt a telefon.
Anna vette fel. Szándékosan. Korábban előfordult, hogy inkább nem reagált a hívásra, most azonban nem akart kitérni. Mónika hangja más volt, mint eddig. Hiányzott belőle az a sima, magabiztos lejtés, amely mögött rendszerint kemény ítéletek rejtőztek.
— Anna, szeretnék beszélni veled.
— Hallgatom.
— Nem telefonon. Eljönnél hozzám?
Anna csak egy pillanatig gondolkodott.
— Rendben. Holnap délben ott leszek.
Mónika nyitott ajtót. Nem volt gondosan elkészített frizura, sem kifogástalan kosztüm. Otthoni köntöst viselt, és először tűnt annyinak, amennyi valójában: nem fiatalos hatvanas, hanem egyszerűen hatvanéves, fáradt asszony, sötét karikákkal a szeme alatt.
A konyhában ültek le egymással szemben. Mónika az asztalon összekulcsolta a kezét.
— Hibáztam — kezdte nehézkesen. — A telek ügyében. Azt hittem, családon belül marad minden, hát mi baj lehet? De nem volt jogom így dönteni. — Meg-megállt, mintha minden szó súlyt jelentene. — Hozzászoktam, hogy én tudom jobban. Hogy én intézek el mindent. Márk gyerekkora óta… mindig szót fogadott. És én…
Elharapta a mondat végét.
— Értem — mondta Anna csendesen.
— Haragszol még?
A válasz nem volt egyszerű.
— Három évig dühös voltam. Most már inkább azt szeretném, ha emberi módon lezárnánk ezt. A telek kerüljön vissza hozzánk. A többit talán újra lehet építeni. De más szabályok szerint. Ha készen áll rá.
Mónika hosszan nézett rá. A tekintetből hiányzott a fölény, az a finom méricskélés, amit Anna annyiszor érzett korábban.
— Erős nő vagy — mondta végül. Nem dicséretként, inkább ténymegállapításként.
— Inkább csak figyelmes — felelte Anna.
Négy hónappal később a telek ismét az ő nevükön volt. Perre nem került sor: Mónika önként beleegyezett az átírásba. Krisztina szerint ez volt a legésszerűbb megoldás, és Anna is így látta.
Amikor az utolsó papírt is aláírták, Márkkal kimentek a telekre. Két éve nem jártak ott. A kis ház megöregedett, a kert elvadult, az almafák ágai metszetlenül kuszálódtak az ég felé. Márk lassan végigsétált a földön, szótlanul. Anna a tornác lépcsőjén ült, termoszból kávét töltött magának.
— Lehetne itt valami szépet csinálni — szólalt meg végül Márk.
— Lehetne.
— Szeretnéd?
Anna ránézett. Az öreg almafa mellett állt, kissé tanácstalanul. Nem ugyanaz az ember volt, mint három éve, de nem is az, aki néhány hónapja még vívódott.
— Sok mindentől függ — válaszolta őszintén.
— Tőlem is?
— Többek között.
Márk odalépett, leült mellé a lépcsőre. Válluk összeért. Hallgattak. A szomszéd kertből harkály kopácsolása hallatszott, kitartóan, céltudatosan.
— Sokáig nem vettem észre — mondta Márk halkan. — Tudom, ez nem mentség.
— Tudom, hogy tudod.
— És most?
Anna kiitta a kávét, visszacsavarta a termosz tetejét.
— Most megnézzük, mihez kezdünk. Első lépésként rendbe kell tenni az almafákat. Teljesen elhanyagolták őket.
Márk felpillantott a koronákra. A szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— A metszéshez értek.
— Tudom — felelte Anna. — Mondtad már. Három éve.
Elindult az autó felé a szerszámokért. Márk utána nézett, és talán ugyanarra gondolt, amire ő is: vannak dolgok, amelyeket meg lehet javítani, ha időben hozzányúlnak. És vannak, amelyeket jobb újra felnevelni.
Tiszta lappal.
A saját földjükön.