Arckifejezése olyan volt, mintha elegánsan veszítene egy sakkjátszmában, és már a következő partit tervezné fejben.
Az autóban Márk sokáig nem szólalt meg. Csak a motor zúgása és az irányjelző kattogása töltötte be a csendet. Végül megtörte a hallgatást.
— Tudod, hogy ezt nem fogja megbocsátani — mondta halkan.
— Tudom.
— És azt is, hogy ezzel minden felborul?
Anna felé fordult. A tekintete nyugodt volt, de nem hideg.
— Márk… ez már régen felborult. Három éve. Csak te nem akartad észrevenni.
Nem válaszolt. Az utat figyelte mereven. Valahol a forgalmas főúton dugóba kerültek, az autók araszoltak egymás mögött. Anna az ablakon át bámulta az utcát: emberek siettek bevásárlószatyrokkal, valaki a telefonjába beszélt ingerülten, egy fiatal anya a karján tartott kisgyereknek magyarázott komoly arccal valamit. A hétköznapok egyszerű, zavarba ejtően hétköznapi jelenetei. Az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna.
Este üzenet érkezett Anna telefonjára. Erzsébet írt, Mónika szomszédja — ugyanaz az asszony, aki egy évvel korábban már megosztott vele néhány fontos információt.
„Anna, ma járt Mónikánál egy férfi. Véletlenül láttam a lépcsőházban. Nem ismerem, de nagyon halkan beszéltek, és adott át neki egy dossziét. Úgy gondoltam, erről tudnia kell.”
Anna kétszer is átfutotta a sorokat.
Dosszié. Férfi. Suttogás.
Válaszolt: „Köszönöm, Erzsébet. Esetleg emlékszik, hogy nézett ki?”
A felelet szinte azonnal megérkezett. „Magas volt, szürke kabátban. Olyan negyvenöt körüli. És tudja, Anna, a mappán volt egy logó. Nem láttam tisztán, de betűk voltak rajta. Talán ‘AS’ vagy ‘AZ’. Nem mernék megesküdni rá.”
Anna letette a telefont. Felállt, végigsétált a nappalin.
AS. AZ.
Leült a laptop elé, és keresni kezdett. Szállítmányozó cégek, ügyvédi irodák, tanácsadó vállalkozások — sorra nyitotta meg az oldalakat. Elsőre semmi kézzelfogható. Mégis érezte, hogy ebben a két betűben kapaszkodó rejlik.
Márk benyitott, és azonnal észrevette az arcán a feszültséget.
— Mi történt?
— Még nem tudom pontosan — felelte őszintén Anna. — De úgy tűnik, anyád készül valamire. És nem egyedül intézi.
Márk leült az ágy szélére. Most nem a megszokott, sértett fáradtság látszott rajta, hanem valódi kimerültség.
— Anna… a telekről nem tudtam. Tényleg nem. Fogalmam sem volt, hogy így áll a helyzet.
Anna alaposan a szemébe nézett. Hazugságot keresett — nem talált. Helyette valami mást látott: egy ember bizonytalanságát, aki egész életében egyvalakiben bízott, és most először sejti meg, mennyibe került ez a bizalom.
— Elhiszem — mondta csendesen.
— És most mi lesz?
Anna visszafordult a képernyőhöz.
— Először kiderítem, ki volt az a férfi a dossziéval. Aztán eldöntjük a következő lépést.
Kint lassan besötétedett. A lépcsőház ajtaja csapódott valahol alattuk. Anna módszeresen dolgozott tovább, higgadtan, ahogy mindig. Mónika hozzászokott, hogy észrevétlen marad. Hogy csendben mozgatja a szálakat, miközben mások nem számolnak vele.
Ezúttal rosszul kalkulált.
A logó a harmadik napon bukkant fel.
Nem azonnal — Anna tucatnyi lehetőséget végignézett, mire rátalált egy kisebb ingatlanértékelő cég oldalára. „Aktív Stroy” — kék „A” és „S” betű fehér háttéren. Az iroda ingatlanok újraértékelésével foglalkozott, főként eladás előtti felméréssel. Önmagában semmi törvénytelen. Csakhogy a nyaralótelek, amelyet Mónika három éve a saját nevére íratott, most a piaci ár kétszeresét érte az akkorihoz képest.
Anna lehajtotta a laptop fedelét, és hosszú ideig az ablak előtt ült.
A kép egyre tisztább lett, és egyre kellemetlenebb. Mónika nem pusztán irányítani akarta a fiát és a menyét. A telek kellett neki. Értékeltetni, majd továbbadni, a pénzt félretenni, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Márk pedig — jóhiszemű, kérdezni nem szerető — ebben a tervben egyszerű eszköz volt.
A beszélgetésük hosszúra nyúlt.
Anna nem emelte fel a hangját. Csak elé tette a bizonyítékokat: kinyomtatott adatlapok, dátumok, a cég logója, az aktuális piaci ár. Márk hallgatott, és ahogy haladtak előre, lassan eltűnt az arcáról az a makacs védekezés, amely mindig megjelent, ha szóba került az anyja.
— El akarta adni — mondta végül. Nem kérdésként, inkább tényként.
— Nagy valószínűséggel igen.
— És mindezt úgy, hogy nem szól nekünk.
— Márk, eddig sem osztott meg veled mindent. Csak most először látod papíron is.
Felállt, idegesen tett néhány lépést, majd az ablaknál állt meg, háttal Annának.
— Beszélnem kell vele. Négyszemközt.
— Rendben.
— Kérlek, ne gyere. Hadd intézzem én.
Anna bólintott. Tudta, hogy ezt nem veheti el tőle. Vannak utak, amelyeket egyedül kell végigjárni.
Szombat reggel Márk elment az anyjához. Anna otthon maradt. Bevásárolt, ebédet főzött, letörölte a port a polcokról — a szokásos hétvégi teendők, amelyek most szokatlanul könnyűnek tűntek a lakás csendjében.
Három óra múlva nyílt a bejárati ajtó.
Márk lépett be.