Márk belépett a lakásba, és Anna már a nappaliban várta. Nem a telefonját görgette, nem olvasott — egyszerűen ott ült egyenes háttal, mintha órák óta ugyanabban a testtartásban maradt volna.
— Beszélnünk kell — mondta.
Nem a hangerő volt szokatlan, és nem is a hangsúly. Inkább valami megfoghatatlan nyugalom a hangjában, amitől Márk a küszöbön megtorpant.
— Hallgatlak.
— Állítsd le az anyádat. — Anna fáradt tárgyilagossággal ejtette ki a szavakat. — Vagy én fogom elmondani mindenkinek az igazságot a családotokról.
Márk szája sarkában megjelent egy félmosoly, de inkább erőlködésnek tűnt, mint valódi gúnynak.
— Ez most fenyegetés?
— Tájékoztatás.
Anna felnyitotta a laptopját, és elfordította felé a kijelzőt.
Márk odalépett. Először értetlenül nézett, aztán a tekintetében felismerés villant, végül valami sokkal sötétebb — félelem. Az arca elsápadt.
Anna lehajtotta a gép fedelét.
— Három éve gyűjtöm ezt — mondta csendesen. — Nem azért, mert használni akartam. Hanem mert tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat.
Márk lassan leült a kanapéra. A szomszédból tompa jazz szűrődött át a falon — oda nem illő, könnyed dallam. Hosszú percekig egyikük sem szólt.
— Mit akarsz? — kérdezte végül.
— Egyelőre csak annyit, hogy beszélj vele. Egyedül. Nélkülem. És tedd világossá, hogy bizonyos dolgoknak vége.
Anna felállt, kézbe vette a frissen töltött teáscsészét, és elindult a háló felé. Az ajtóból még visszanézett.
— Ja, és Márk. A telket már megnézettem egy ügyvéddel. Több lehetőség is van.
Márk hajnali háromig nem feküdt le. Anna hallotta, ahogy fel-alá járkál a lakásban: konyha, előszoba, megint konyha. A parketta mindig ugyanott reccsent meg, a hűtő előtt. Ő a sötétben feküdt, a plafont bámulta. Nem érzett haragot. Csak valami különös, szinte kényelmetlen nyugalmat. Mint amikor az ember hosszú ideig tart egy súlyos tárgyat, aztán végre leteheti.
Reggel Márk arca gyűrött volt, mintha nem egyetlen éjszakát, hanem éveket nem aludt volna.
— Felhívom — mondta.
Anna bólintott, és kávét töltött neki.
Mónikát mindenki erős személyiségként emlegette. A hangjukban egyszerre volt tisztelet és óvatosság, de ezt sosem előtte mondták. Alacsony, zömök asszony volt, rövid, ezüstös hajjal, amely inkább tűnt gondosan megkomponált üzenetnek, mint frizurának. Tudott úgy belépni egy helyiségbe, hogy attól a pillanattól kezdve mindenki érezze: mostantól ő irányít.
Márk fél tizenegykor hívta fel. Anna átment a másik szobába, de a panellakás falai nem sok mindent tartottak titokban.
Eleinte Márk halkan beszélt. Aztán emelkedett a hangja.
— Anya, kérlek. Csak hallgass végig.
Szünet.
— Nem, nincs rajtam nyomás. Anya, próbáld megérteni—
Újabb, hosszabb csend.
— Rendben. Jó. Akkor odamegyünk.
Odamegyünk.
Anna lehunyta a szemét.
Mónika kispesti lakása olyan volt, mint aki három évtizede ugyanott él, és eszébe sem jut máshová költözni. Nehéz, vastag függönyök, vitrines szekrény csillogó kristálypoharakkal, a falakon gondosan bekeretezett fényképek. Márk minden képen mosolygós, pufók kisfiú vagy kamasz. Anna egyiken sem szerepelt.
Az ajtó még azelőtt kinyílt, hogy csengettek volna. Nyilván figyelte a kukucskálón át, mikor érnek oda.
— Gyertek — mondta, olyan hangsúllyal, mintha szívességet tenne.
A nappaliban már előkészített csészék sorakoztak az asztalon. Mónika mesterien teremtette meg a vendégszeretet látszatát. Anna leült, kihúzta magát, és az ölébe fonta a kezét.
— Márk azt mondta, valami bánt — kezdte Mónika, de a fiára nézett, nem Annára.
— Konkrét dolgok zavarnak — felelte Anna higgadtan. — És szerintem pontosan tudja, melyek.
Mónika szemöldöke felszaladt. Szavak nélkül is azt üzente: ezt most komolyan gondolod?
— Anna, én mindig csak segíteni próbáltam nektek.
— Mónika, ön átíratta a telket a saját nevére.
A levegő megdermedt.
Márk az asztallapot bámulta.
— Szükséges volt — szólalt meg Mónika néhány másodperc után. — Gondok voltak a papírokkal, én rendbe tettem.
— Beszéltem ügyvéddel — mondta Anna nyugodtan. — Semmiféle probléma nem volt az iratokkal. A tulajdonjog az én beleegyezésem nélkül került át, mert Márk úgy írt alá meghatalmazást, hogy nem olvasta el. Ez jogilag megtámadható.
Mónika rövid, éles pillantást vetett a fiára. Olyan volt, mint egy hangtalan utasítás.
Márk nem reagált.
— Perelni akarod az anyámat? — kérdezte halkan.
— Azt szeretném, ha visszakapnám, ami az enyém — felelte Anna ugyanolyan csendesen. — A kettő nem ugyanaz.
Negyven perc múlva távoztak. Nem volt kiabálás, sem jelenet. Minden udvarias keretek között zajlott, szinte családias hangulatban. Mónika az ajtóig kísérte őket, arcán olyan kifejezéssel, amely mögött egyszerre bujkált sértettség és számítás.