– Nem látod az ajtót, vagy mi van veled?!
Márk úgy rontott be az előszobába, mintha üldözték volna. A kabátja félig lecsúszva lógott a vállán, a nyakkendője ferdén állt, és körülötte ott kavargott az a jellegzetes illat – drága kölni, keveredve valami idegen, kinti levegővel. Anna a tükör előtt állt, éppen a fülbevalóját igazította. Még csak hátra sem nézett.
– Ez az én lakásom is – felelte higgadtan. – Oda megyek benne, ahová akarok.
– Ne okoskodj. – A férfi a fogas felé hajította a kabátját, de mellédobta. Felvette a földről, újra nekivágta. – Hívott az anyám?
– Igen, keresett.
– És?
– Beszéltem vele.
Márk ekkor fordult felé hirtelen. A tekintetében ott volt valami feszültség – az a pillanat, amikor az ember mondani akar valamit, de még nem döntötte el, pontosan mit.
Mónika, Márk anyja, három évvel korábban lépett be az életükbe olyan természetességgel, mintha mindig is ott lett volna. Abban az időben Anna frissen kapott vezetői pozíciót egy logisztikai cégnél, ők pedig épp akkor költöztek be az új lakásukba a Nagykörút egyik csendesebb szakaszán. Úgy érezték, végre elindul valami közös, komoly élet.
Mónika „csak egy hétre” érkezett, hogy segítsen a pakolásban. A hétből hónapok lettek, a hónapokból évek.
Nem költözött hozzájuk hivatalosan – megmaradt a saját lakása Újpalotán –, de valójában mindenhol jelen volt. Naponta többször telefonált. Beállított előzetes egyeztetés nélkül. Egy alkalommal Anna munka után hazaérve azt tapasztalta, hogy a konyhaszekrények tartalma teljesen átrendezve várja – „így praktikusabb” felkiáltással. Máskor lemondta azt a bútorrendelést, amelyet Anna két hónapig válogatott: „Találtam olcsóbban, minek fizetnétek többet?”
Márk erre csak vállat vont.
– Anya jót akar.
– Márk, lemondta a megrendelésemet.
– De hát mondta, hogy ugyanaz kevesebbért.
Anna akkor hallgatott. Sőt, gyakran hallgatott. De közben mindent eltett magában. Az emlékezete precíz rendszerként működött: dátum, esemény, következmény. Három éven át gyűjtötte az apró részleteket egy számítógépes mappában és egy külön jegyzetfüzetben, amely a téli pulóverek alatt lapult a fiókban.
Aznap este Márk szó nélkül bevonult a fürdőszobába. Anna a konyhába ment, vizet tett fel forrni. Az utcáról tompa forgalmi zaj szűrődött fel – március volt, autók zúgtak, emberek beszélgettek odalent. Elővette a telefonját, és újra elolvasta Mónika egy órával korábban érkezett üzenetét.
„Anna, beszéltem Márkkal. Egyetért abban, hogy talán jobb lenne, ha egy időre külön költöznétek. Tudok segíteni albérletet találni neked. Hidd el, ez mindenkinek könnyebb lenne.”
Anna lefelé fordította a készüléket az asztalon.
Tehát idáig jutottunk.
Nem érte meglepetésként. Ez volt az igazán különös: nem lepődött meg. Nem konkrétan erre a mondatra számított, hanem arra, hogy valami ilyesmi előbb-utóbb elhangzik.
Márk köntösben jött ki a fürdőből, hajából még csöpögött a víz. Leült vele szemben. Hosszú ideig egyikük sem szólt.
– Láttad az üzenetet? – kérdezte végül.
– Igen.
– Anya csak aggódik. Szerinte túl sok köztünk a vita.
– Mi nem veszekszünk – mondta Anna egyenletes hangon, indulat nélkül. – Te emelsz hangot. Én legfeljebb reagálok.
Márk arca megfeszült.
– Ne beszélj így.
– Hogyan?
– Ezzel a hideg, tárgyilagos stílusoddal. Mintha ügyvéd lennél egy kihallgatáson.
Anna felállt, forró vizet öntött a bögrébe, majd néhány másodpercig némán állt.
– Márk, az édesanyád azt írta, hogy már megbeszéltétek: nekem kellene elköltöznöm. Tényleg szó volt erről köztetek?
A csend rövid volt, talán három másodperc. Anna azonban mindig pontosan mérte az ilyen szüneteket.
– Csak beszélgettünk – felelte a férfi.
– Értem.
Másnap Anna kivett egy szabadnapot. Nem azért, mert képtelen lett volna dolgozni – a munkabírása legendás volt –, hanem mert néhány órára szüksége volt egy régóta halogatott lépéshez.
Bement a belvárosba, leült egy kávézó ablak melletti asztalához. Elővette a laptopját, és megnyitotta azt a bizonyos mappát.
Három év anyaga. Kétszáznegyvenegy fájl. Üzenetképernyők mentései, hangfelvételek leiratai, pontos dátumok, összegek, tanúk nevei. Minden rendszerezve.
Ott volt például a telek ügye, amelyet Mónika a saját nevére íratott át egy meghatalmazással, amit Márk „csak úgy” aláírt, mert az anyja kérte. A telket Anna szülei adták nászajándékba, és eredetileg kettejük nevén szerepelt.
Megőrizte Erzsébet, a szomszéd leveleit is, aki egy évvel korábban üzent neki, és érdekes részleteket osztott meg Mónika házbeli „jó tanácsairól”. A közös bankszámla kivonatai szintén ott sorakoztak: kisebb összegek rendszeres levételei, többnyire közvetlenül egy-egy anyai telefonhívás után.
Anna belekortyolt a kávéjába. Az ablak előtt elhaladt egy régi, még a szocializmus idejéből maradt villamos, modern digitális kijelzővel felszerelve. Arra gondolt, ez a látvány kísértetiesen hasonlít a házasságára: kívülről frissített, belülről változatlan szerkezet.
Új dokumentumot nyitott.
Gépelni kezdett.
Este, amikor Márk hazaért, Anna már nem a tükör előtt állt, hanem a nappaliban ült, és várta, hogy végre kimondjanak valamit, amit eddig mindketten kerülgettek.