– …évente három-négy alkalommal mész ki. Nem értem, miért kell ennyire ragaszkodni ahhoz a hatszáz négyszögölhöz, ha közben valakin tényleg segíthetnénk.
Anna hosszan ránézett. Nem volt a tekintetében harag, inkább figyelem – az a fajta csendes éberség, amikor az ember ráébred valamire a másikkal kapcsolatban.
– Gábor, a telek az én nevemen van. Még a házasságunk előtt örököltem, hivatalosan be van jegyezve, és nem képezi a közös vagyon részét. Jogilag kizárólag az enyém. Azt teszek vele, amit jónak látok – akár eladom, akár megtartom, akár nem csinálok vele semmit. Neked nincs hozzá közöd. Sem neked, sem az édesanyádnak.
– Tudom, hogy papíron így van. De mi egy család vagyunk.
– Ha valóban család vagyunk, akkor mindenki a sajátjából segít. A tiédből – rendben. Az enyémből – nem.
– Mostanában elég szűkmarkú lettél – morogta alig hallhatóan.
Anna nem reagált. Még néhány másodpercig nyugodtan nézte, mintha véglegesen elhelyezne egy darabot a kirakósban. Aztán aprót bólintott, mintha magában lezárna valamit, és szó nélkül kiment a szobából.
Aznap éjjel sokáig fenn maradt. A konyhában ült, lassan kortyolgatta a teát, és az udvart figyelte az ablakon át, ahol a lámpa fénye enyhén kilengett a szélben. Odakint minden ment a maga rendjén, kérdések és magyarázatok nélkül.
Nem az érzésein rágódott – azok világosak voltak. Inkább a tényeket sorolta végig magában. Nem ez volt az első alkalom, hogy szóba került a telek. A téma hónapok óta vissza-visszatért, egyre határozottabban. A félig behúzott ajtó és a „ne tudja meg idő előtt” nem elszólás volt. Nem hirtelen ötlet. Gábor nem azt mondta az anyjának, hogy „szeretnék segíteni”. Azt mondta: „eladom” és „átutalom”. Egyes szám első személy. Idegen tulajdonról beszélve.
Az is visszhangzott benne, amit a végén odavetett: hogy ő kapzsi lett. Tehát az ő világképében az számít fösvénynek, aki nem engedi, hogy a saját vagyonáról nélküle döntsenek. Furcsa módon ez volt a legőszintébb mondata az egész beszélgetésben. Sokat elárult.
Elmosta a bögrét, majd átment a nappaliba, felnyitotta a laptopját, és utánanézett a bírósági válás menetének. Nem volt bonyolult ügy: a lakás Anna tulajdona, a telek szintén, az autót Gábor még az esküvő előtt vásárolta. Nem volt mit igazán megosztani. De abban biztos volt, hogy Gábor nem fog csak úgy besétálni az anyakönyvi hivatalba, és aláírni egy közös megegyezést. Így marad a peres út. Másnap kinyomtatta a keresetlevelet.
Másnap ugyanúgy ment dolgozni, mint mindig. Kinyitotta a rendelő előterét, bekapcsolta a számítógépet, átnézte az időpontokat. Hétfő volt, a váró hamar megtelt. Egymás után érkeztek a páciensek, ő pedig adminisztrált, telefonokat kapcsolt, kérdésekre válaszolt. Csak az ebédszünetben, a kis teakonyhában ülve engedte meg magának, hogy visszagondoljon a történtekre. Nem arra, mi történt – az egyértelmű volt. Hanem arra, hogyan. Gábor teljes bizonyossággal mondta: „ő nem fog tiltakozni”. Mintha Anna csupán díszlet lenne az életében – valaki, aki ott van, de nem szól bele. Ez volt a legpontosabb összefoglalása mindennek.
Eszter benézett az ajtón.
– Anna, megnyitottuk a jövő havi naptárt, már csörögnek a telefonok.
– Megyek – felelte, és felállt.
Körülbelül két héttel azután, hogy beadta a keresetet, ismeretlen szám jelent meg a kijelzőjén.
– Anna? Mária vagyok. Gábor nem tud róla, hogy hívlak. Beszélhetünk?
– Igen.
– Tudod, ő csak segíteni akart. Mindig jó fiú volt, gondoskodó. Nem lehetne ezt még rendezni?
– Mária – válaszolta higgadtan –, egyszer mondom el. Gábor az én tulajdonom eladását tervezte a tudtom nélkül. Ez nem arról szól, hogy jó gyerek-e. Hanem arról, hogyan bánik azzal, aki mellette él. Számomra ez most már világos. Minden jót kívánok.
Letette a telefont. Mária többé nem kereste. Anna azon az estén arra gondolt, hogy az anyós valószínűleg őszintén aggódik a fiáért. Az ő szemszögéből talán minden más fénytörésben látszott. Anna nem érzett haragot. Csak tudta, hogy teljesen eltérően látják a világot. És ezen nem lehet egy beszélgetéssel változtatni.
Gábor még egyszer próbálkozott, egy héttel később. Addigra felfogta, hogy Anna komolyan gondolja. A családról beszélt, a megbeszélés fontosságáról, az édesanyja nehéz helyzetéről. Anna végighallgatta.
– Nem haragszom rád – mondta végül. – De el akartad adni a tulajdonomat a tudtom nélkül, és a pénzt másnak adni. Te mondtad: ne tudja meg idő előtt. Ez nem félreértés volt, és nem hirtelen indulat. Ez tudatos döntés. Meghoztad.
– Nem lehetne még várni ezzel? – kérdezte csendesen.
– Már benyújtottam a papírokat.
A következő három hónap, amíg a per zajlott, nem volt könnyű, de egyetlen pillanatra sem bánta meg a lépést. Nem azért, mert nem fájt – hanem mert nem maradt benne kétség. Akkor bánta volna, ha hallgat. Ha hagyja, hogy a terv megvalósuljon. Ha egy év múlva derül ki, hogy a telek eltűnt, a pénz pedig átutalva. Az lett volna az igazi megbánás oka.
Az édesanyja hamar értesült a dologról, és felhívta. Óvatosan kérdezett: valóban különválnak-e, mi történt, nincs-e esély kibékülni. Anna röviden, tárgyilagosan elmondta a lényeget. A vonal másik végén csend lett.
– Biztos vagy benne? – kérdezte végül.
– Igen, biztos.
– Tudod, hogy bármikor számíthatsz rám.
Anna lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Tudom, anya. Köszönöm.