Az édesanyja sosem próbálta ráerőltetni a véleményét. Ez most különösen sokat jelentett Annának, mert így is akadt bőven körülötte olyan ember, aki kész válaszokkal és ítéletekkel állt elő.
A válóper három hónapig húzódott. Mindketten megjelentek a tárgyalásokon, és amikor kellett, aláírták a papírokat. Az utolsó alkalommal a folyosón futottak össze, még a meghallgatás előtt. Mindketten korábban érkeztek. Gábor zakót viselt, rendezettnek, összeszedettnek tűnt.
– Szia – mondta.
– Szia.
Ennyiben maradtak. A teremben a bíró rákérdezett, látják-e még esélyét a kibékülésnek. Egybehangzóan felelték: nem. A közös vagyon megosztása meglepően zökkenőmentesen zajlott. Néhány háztartási gép, edények, pár nagyobb értékű holmi – gyorsan megegyeztek, vita nélkül.
Amikor az ítélet jogerőre emelkedett, Anna felhívta a volt férjét, és megbeszéltek egy időpontot a kulcsok miatt. Gábor szó nélkül átnyújtotta őket. Anna megköszönte – egyszerűen, minden él nélkül – majd elindult. Otthon azonnal hívott egy zárszakembert, és kicseréltette a zárat. Nem azért, mert tartott volna bármitől, hanem mert így érezte helyesnek. Ha valaki már nem lakik ott, ne legyen bejárása.
Körülbelül egy hónappal azután, hogy Gábor elköltözött, a szomszéd, Erzsébet néni a liftben szólította meg.
– Anna, minden rendben? Látom, mostanában egyedül jársz-kelsz.
– Igen, minden a helyén van.
– Különmentetek?
– Igen.
– Kár érte – csóválta a fejét az idős asszony. – Olyan rendes fiatalembernek tűnt.
– Az volt – felelte Anna csendesen.
A lift megállt. Anna kiszállt, kinyitotta a lakás ajtaját. Ugyanaz a csend fogadta, mint Gábor előtt – és utána is. Levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, majd a konyhába ment, és feltette a vizet forrni. A mozdulatok ismerősek voltak, megnyugtatóak. „Rendes fiatalember.” Valószínűleg igaz. Csak éppen idővel kiderült, hogy a „rendesség” mögött egészen más elképzelések húzódnak arról, mi kié, és kinek mi a dolga.
Márciusban új nővér érkezett a rendelőbe, és Anna kapta a feladatot, hogy betanítsa. Megmutatta, hogyan működik az időpontfoglaló rendszer, hová kell visszatenni a kartonokat, miként érdemes beszélni a türelmetlen betegekkel. Az új kolléganő eleinte láthatóan feszült volt. Anna tárgyilagosan, világosan magyarázott – pontosan úgy, ahogyan akkor kell, amikor valakinek nem dicséretre vagy feddésre van szüksége, hanem biztos kapaszkodókra.
Március végén a főorvos behívta az irodájába. Felajánlotta neki a vezető adminisztrátori pozíciót, magasabb fizetéssel és nagyobb felelősségi körrel. Anna egy nap gondolkodási időt kért. Másnap igent mondott. Úgy érezte, ez megfelelő pillanat valami új kezdetére.
Tavasszal, amikor az idő végre enyhülni kezdett, először ment ki a telekre az új szezonban. A kaput a saját kulcsával nyitotta, lassan végigsétált a kertben. A föld még hűvös volt, a fák épp csak éledezni kezdtek: az almafákon apró, ragadós levelek bontakoztak, a körteágakon duzzadtak a rügyek. Megállt a körtefa alatt, és felnézett. Májusban virágba borul majd, ahogy minden évben. Ilona néni ezt sosem mulasztotta el látni.
Kinyitotta a házat, kitárta az ablakokat, hogy friss levegő járja át a szobákat. Minden a helyén maradt. A kerek asztal, a finom mintás terítő, a konyhai polcon a rézlavór. Elhúzott egy széket, leült. Odakint csend volt, csak egy madár hangja hallatszott a távolból. Az almafák halványzöldbe öltöztek.
Esténként néha visszagondolt arra, milyen furcsán működik az élet. Hogy bizonyos dolgok csak akkor válnak nyilvánvalóvá, amikor már megtörténtek. Az a beszélgetés a csukott ajtó mögött nem rombolta le a házasságát – inkább láthatóvá tette azt, ami addig is ott volt. „Nem kell, hogy idő előtt megtudja” – ez nem elszólás volt. Pontos leírása annak, hogyan tekintett rá Gábor. És ezért, különös módon, Anna majdnem hálás volt. Jobb tudni az igazat.
A telek az övé volt. A lakás az övé volt. A munkája rendben haladt. Az élet, fölösleges szereplők nélkül, nem üresnek bizonyult, hanem szabadnak. Ez a felismerés kellemes volt – bár valójában nem is új. Mindig is tudta. Most csupán ismét bebizonyosodott, világosan, magyarázatok nélkül.
Arra gondolt, idén epret kellene ültetni – Ilona nagyon szerette. A verandán a meglazult lépcsőfokot is meg kell javítani, és a déli oldalon újrafesteni a kerítést, ahol a festék lepattogzott a tél során. Bőven akadt teendő, de ezek jóféle munkák voltak: a sajátjai. Senki nem nevezte át őket más tervének.
Április végén csak úgy, különösebb ok nélkül felhívta az édesanyját. Negyven percig beszélgettek: szó esett a munkáról, a tavaszról, arról, hogy az anyja készül meglátogatni a nővérét. A telekről is szóba került pár mondat: minden rendben, ugyanúgy fog kijárni, mint eddig. Az anyja nem faggatózott. Egyszerűen beszélgettek. Ez is jólesett.
Anna elhatározta, hogy feljegyzi egy füzetbe a kerti teendőket. A következő hétvégén újra kimegy. Mindenre jut majd idő. A telek eladásáról szóló beszélgetések a házassággal együtt értek véget.
Mostantól senki nem tervezett a háta mögött, nem osztotta be előre az idejét. A kert úgy állt, ahogy mindig is: a kapun a zár biztosan tartott, az almafák a nyarat várták, a csend szilárd és megbízható volt. És minden pontosan úgy alakult, ahogyan ő döntött róla – idegen elképzelések, idegen határidők és idegen „majd eladjuk” nélkül. Csak az ő szava számított. Csak az ő kulcsa. Ebben a rendben tudott Anna nyugodtan, hátranézés nélkül élni.