Gábor elsőre higgadtan fogadta a hírt – legalábbis Anna így látta.
– A telek a te ügyed – mondta vállat vonva. – Ha akarsz, kijársz, ha nem, akár bérbe is adhatod. Engem nem igazán vonz az ilyesmi, nem vagyok kertészkedős típus.
Anna csak bólintott. A melegebb hónapokban hétvégente rendszeresen kiment: veteményezett, rendbe tette az ágyásokat, szeptemberben leszedte az almát, aztán kiült a verandára olvasni. Ott mindig csend volt, a levegőben öreg fa és gyümölcs illata keveredett. És ott volt valami Ilonából is – abból a részéből, amely tudott megállni, figyelni, egyszerűen csak létezni.
Mária, az anyósa, a város egy másik negyedében lakott, egy kétszobás lakásban. Egy macskával és egy régi barátnővel osztozott az otthonán, akivel már harminc éve tartott a kapcsolat. Nem volt rosszindulatú asszony, inkább hangos és érzelmes, és rajongásig szerette a fiát. Ez érződött minden telefonhívásban, minden vasárnapi ebédnél, abban is, ahogyan Gáborra nézett, amikor az mesélt. Annához udvariasan viszonyult – sem különösebb kedvességgel, sem ellenszenvvel.
A telek említése után azonban mintha elmozdult volna valami.
Az első kérdés még ártatlannak tűnt. Egy vasárnapi ebédnél, tea közben hangzott el.
– Anna, nagy az a telek? Mekkora terület?
– Hatszáz négyzetméter.
– És merre van pontosan?
– A városon túl, Győr irányában.
– Az jó környék – jegyezte meg Mária elgondolkodva. – Arrafelé mostanában felmentek az árak. Úgy hallottam, kapkodnak az ilyen földek után.
Anna röviden felelt, majd más témára terelte a szót. A faggatózás azonban nem maradt abba. A következő alkalommal a ház állapota került szóba: mikor javították a tetőt, van-e bevezetve víz, milyen a villanyhálózat. Később már óvatosan arról is érdeklődött, mennyi idő alatt lehetne túladni egy hasonló ingatlanon, és megérné-e eladni. Egyszer Mária félhangosan megjegyezte, hogy egy ismerőse nemrég adott túl a saját nyaralóján, hasonló környéken, és meglepően jó árat kapott érte. Az ablakon kifelé nézett, mintha csak magának beszélne – de a csönd utána túl hosszú volt ahhoz, hogy ne várjon választ.
Anna hallgatott. Tudott úgy csendben maradni, hogy abból világosan kiderüljön: nem zavarban van, hanem egyszerűen nem kívánja folytatni a témát.
Otthon Gábor egyre gyakrabban hozta szóba a pénzt. Anyjának nem könnyű, a nyugdíja kevés, az egészsége sem a régi. Anna értette, hogy valaki segíteni akar a szülőjén – ez természetes. De a beszélgetések egyre sűrűbbé váltak, míg egy este végül egyenesen kimondta:
– Gábor, ha támogatni szeretnéd anyádat, tedd meg. Nem akadályozlak. De ha a telek felé kanyarodnál ki, akkor most jelzem: az nem vita tárgya.
– Szóba sem hoztam a telket – legyintett a férfi.
– Rendben – felelte Anna, és lecsukta a laptopját.
Nem firtatta tovább. Csak elraktározta magában a beszélgetést, mint egy térképen bejelölt pontot: itt volt egy elágazás.
Nem sokkal később feltűnt neki, hogy Gábor sűrűbben telefonál az anyjának. Gyakran bevonult a hálóba, és behúzta maga mögött az ajtót. Korábban bárhol beszélt, nem csinált titkot belőle. Anna észrevette a változást, de nem kérdezett. Nem szeretett találgatni – biztosat akart tudni.
Azon az estén a szokásosnál hamarabb ért haza, legalább egy órával. A saját kulcsával nyitott be, csendesen lépett be. A lakás néma volt, csak a hálószobából szűrődött ki Gábor hangja. Nem volt hangos, inkább határozott, tárgyilagos – olyan, mint amikor valaki már kész tervet ismertet.
Anna megállt az előszobában.
– …igen, számolgattam. Ha most adjuk el, szép összeg jönne ki belőle. Amint lezajlik az ügyintézés, azonnal utalok neked. – Rövid szünet. – Nem, nem fog tiltakozni. Majd elintézem.
Anna mozdulatlanná dermedt. Még egy pillanatra volt szüksége, hogy biztos legyen benne, jól hallja.
– Mennyi idő? Egy-két hónap. Előbb értékbecslés, aztán keresünk vevőt. Nem nagy ügy. Csak az a fontos, hogy ne tudja meg idő előtt.
Ne tudja meg idő előtt.
Valami különös nyugalom áradt szét benne. Az a fajta csendes tisztaság, amikor az értelem már megelőzi az érzéseket. Kiegyenesedett, lenyomta a kilincset, és benyitott.
Gábor az ágy szélén ült, telefonnal a fülén. A nyíló ajtó hangjára felkapta a fejét, de egy másodpercig még ugyanaz a koncentrált arckifejezés ült rajta. Aztán lassan átcsúszott valami másba.
– Később visszahívlak – mondta gyorsan, és bontotta a vonalat.
Anna az ajtófélfának támaszkodott, és némán nézett rá. Az ő csendje nem üresség volt, hanem nyomás – és ezt Gábor is érezte.
– Anna, ez nem az, aminek látszik – kezdte sietve.
– Az imént azt mondtad, hogy eladod az én telkemet, és az árát átutalod az anyádnak – felelte nyugodt hangon, kérdő hangsúly nélkül. – Azt is hozzátetted, hogy erről nem szabad tudnom idő előtt. Pontosan miben tévedek?
Gábor felállt, végigsimított az arcán.
– Csak segíteni akartam neki. Most nehéz időszaka van, sürgősen pénzre van szüksége.
– Segíts neki – mondta Anna halkan.
– De nincs ennyi félretett pénzem.
– Értem. Csakhogy a telek nem a te vagyonod, Gábor. És nem is a ti közös ügyetek az édesanyáddal.
A férfi közelebb lépett, hangja engedékenyebbé vált.
– Ugyan már, ez csak egy darab föld. Te is alig jársz ki… – kezdte, mintha ezzel akarná folytatni az érvelését.